A következő napokban konvojokat kísértünk, biztosítottunk vagy őrjáratoztunk, legtöbbször néhány lövést megeresztettek felénk, de tűzharcban nem vettem részt, a szakaszomat közvetlenül nem támadták. Amikor nem mentünk ki, akkor vagy készenlétet adtunk, vagy pihenőnap volt.
Védőállás
Néha őrjáratoztunk a FOB melletti kisvárosban is, ez egy abszolút értelmetlen misszió volt: a civil kapcsolatosaink (CIMIC) találták ki a helyiek szimpátiájának megnyerésére. Ezt úgy kívánták elérni, hogy mi megszálltuk szinte a teljes várost, ők meg vásárolgattak a helyi bazárban, meg kezet szorítottak minden civillel aki szembejött.
Egyszer engem is megtalált egy tiszti rangú CIMIC-es nő (valószínűleg egy pályát tévesztett óvónéni), és számon kért, hogy miért nem mosolygok a helyiekre, és miért az iszlámban tisztátalannak számító bal kézzel intek nekik. Meg sem fordult a fejében, hogy azt már a farmon belénk verték, hogy a jobb kéz a fegyver használatára és nem holmi integetésre való, és engem különben se utasítgasson egy szoknyás slabor semmire, de csak annyit mondtam neki, hogy „engem nem a mosolygásért fizetnek”. Csak annyit mondott rá, hogy „Légió”, és fejcsóválva továbbment.
A főút és teherszállító forgalma
Először huncutul figyelmeztető...
...majd „kedvesen” fenyegető afgán kisgyerek
Egy átlagos afgán „ház”
A helyiek is valószínűleg ugyanígy hülyének nézték, egy olyan országban, ahol 30 éve folyamatosan háború van, és az egyetlen amit értenek, az az erőszak. A civileknek általánosan két féle típusa van: az egyik némi baksisért még az anyját is eladná, ezért hízelgett nekünk, a másikon meg látszott, hogy legszívesebben elvágná a torkunkat, csak nem meri megtenni.
A városaiktól sem voltam jobban elragadtatva, úgy néztek ki, mint nálunk a cigánysor. Szegénység, kosz, nyomorult vályogviskók és kátyús földutak minden mennyiségben.
Következő rész: Itt
Ugrás a blog legelejére: Klikk ide
Balázs
