A hazaérkezés után kaptunk rögtön két és fél hét szabadságot, majd másfél hónap nyugodt időszak következett az ezredben. Adminisztratív dolgokat intéztünk, szolgálatot adtunk, kihallgatáson voltunk az ezredesnél, és hasonlóan „izgalmas” dolgokat csináltunk. Kétszer hagytuk el az ezredet: a reguláris hegyivadászokhoz mentünk az afgán missziónk záróünnepségére, meg egyszer a századparancsnokunk sírjához.

Sport szerencsére volt, az egyik hegyi futásunk alatt egy komplett kecskenyáj csatlakozott hozzánk, majd szórakozásként elkezdtek minket böködni a szarvukkal. Az egyik engem is fenéken szúrt, hálából fordulásból oldalba rúgtam, többet nem próbálkozott. A kecskék felfutottak velünk a hegytetőre, a pásztor gyalogolhatott fel utánuk, aztán még neki állt feljebb, hogy elvittük a kecskéit.

A képen egy tetszőleges kecske látható (Forrás: indafotó)

A közelharc oktatás is mély nyomokat hagyott bennem, mert az egyik páros gyakorlatnál a magyar haverom az elétartott párna helyett a homlokomat találta telibe a Famas tusával. Két másodperc sötétséggel és egy púppal megúsztam a dolgot.

A századhoz ekkor érkezett vagy 30 újonc, köztük három magyar is, így végre nem én voltam a második legfiatalabb. Szobaparancsnok lettem, és innentől már alig kellett valamit takarítanom. Amíg újoncaink ilyenkor szokásos szívatása folyt az első néhány hétben, Afganisztánban a tálibok végre elengedték a két újságírót (mi meg cserébe egy rakás tálib foglyot, érdemes volt őket elfogni), majd hogy ne legyen akkora a francia öröm, két öngyilkos merénylettel hét reguláris katonát öltek meg három nap alatt.

Újra otthon a páros (Forrás: L’express)

Ezzel már tíz fölé emelkedett a minket váltó alakulatok halottainak a száma, mindez két hónap alatt, így itthon egyre többen kezdték sürgetni a kivonulást.

Következő rész: Itt

Ugrás a blog legelejére: Klikk ide

Balázs