Idegenlégiós Blog

Korábban már írtam itt a blogon, hogy van rá esély, hogy ez egyszer könyv formájában is meg fog jelenni. Most bekövetkezett. A "Tíz év a Francia Idegenlégióban" című könyvembe 90%-ban a blog szövege került összefésülve, azon kívül jutott bele némi itt még nem közölt extra is.

Akit érdekel, megtalálja a Libri és a Líra nagyobb könyvesboltjaiban, valamint a Magyar Menedék és az Anima könyvesboltok polcain.

Interneten pedig többek között itt rendelhető:
https://www.magyarmenedek.com/products/17841/Tiz_ev_a_Francia_Idegenlegioban_-_Ofella_Balazs.htm

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik (mondjuk ez a rész még itt is témába vág), mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

Egy kis önreklám...

Szerencsére az első fordításomnak, Laurent Obertone Gerilla című regényének elég nagy sikere lett, így a kiadó felkért, hogy fordítsam le az időközben megjelent folytatást, a Barbárok idejét is. Megtörtént, és mától a boltokba is kerül a mű.

Egy abszolút nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

A blogon nem szoktam a Légión kívüli témákról írni, de most kivételt kell tennem.

Megjelent az első magyar műfordításom, Laurent Obertone: Gerilla című regénye.

A Légiót újabb tragédiák érték. A brazil srác, aki egy éve ment ki a szakaszomból Guyanára, kint motorbaleset áldozata lett. Engem kérdezett még meg anno Guyanáról, én javasoltam neki a kiküldetést, és jól is érezte kint magát… a motorral nem számoltam. Egy másik brazil srác a szakaszunkból bázisugrás közben halt meg. Ez is személyesen érintett, főleg, miután szintén brazil barátja elmondta, hogy én voltam a kedvenc felettese. Nyugodjatok békében, fiúk! 

Én mikor végeztem a sulival, elmentem a szakaszommal 3 napra robbantani Nimes mellé, jól szórakoztunk. Utána egy hétig én voltam az ügyeletes altiszt, és ez majdnem egy nepáli fogaiba került. Előttem egy héttel már felmérte a fogorvos az állomány fogainak állapotát, és ezen a napon került sor a javításokra. Engem felhívtak, hogy küldjem be a gyengélkedőre az egyik nepálit, de ilyen névvel a században 3 is akadt, és kettőnek még a keresztneve is majdnem egyforma volt. Persze, hogy véletlenül a rosszat küldtem. Elő volt neki írva két foghúzás, ő próbált ellene tiltakozni, de nagyon nem beszélt franciául, és a parancs, az parancs. Szerencséjére az egyik felcser a gyenguszon még az utolsó pillanatban ellenőrizte a nevet, majd felhívott, hogy inkább a másik kéne. A doki jót nevetett a dolgon, de a nepálinak nem lehetett túl vicces, halálsápadtan jött vissza a századba. 

Visszatérve a laktanyába kaptam két hét szabit, ez aztán szokatlanul gyakran megismétlődött a következő hónapokban. A szerződésem vége előtt el kellett használnom az összes megmaradt szabadságot, és jó sok volt belőlük.

Két hónapra ebbe a vendée-i városkába települtem át

Szentestén az én rajom is kint volt, hajnalig biztosítottuk az éjféli misét a város legismertebb templomában, de nyugodtan telt az éjszaka. Szilveszterkor mi készenlétet adtunk, de Marseille-ben nem volt semmi különös. Nem úgy az országban. Párizsban 1000 autót gyújtott fel a gettók népe, Lyonban meg egy arab rátámadt a járőröző slaborokra, de azonnal legyűrték. Ezek mellett mégis egy rendőrök elleni támadás kapott óriási visszhangot, ahol egy Párizs melletti elővárosban videóra vették egy rendőrnő félholtra verését. A társa végül képes volt fegyvert rántani, és a levegőbe is kellett lőnie, hogy leszálljanak a nőről. Két nap múlva egy másik külvárosban játszódott le ugyanez a történet, ott is egy összevert rendőrlány és töltényhüvelyek maradtak a „csata” után. Válaszként a rohamrendőrök ellepték az érintett gettókat, de nem lehetett őket örökre ott tartani.

Utána kaptunk öt hét szabit, amiről visszatérve az egyik leggyűlöltebb dolog, az ezred felszereléseinek nagyellenőrzése várt ránk. Én voltam a felelős a század járműveiért, az alám rendelt tucatnyi sofőrrel két teljes hétvégét is bent töltöttünk. A szerelőink olyan szinten letisztítatták a járműveket, mintha autószalonba mentek volna. Mindezt azért, hogy aztán az ellenőrök a fejünkhöz vágják, hogy túl tiszták a VAB-ok, és egy ellenőrzésen nem ez lenne a lényeg. Műszaki hibát viszont találtak rajtuk bőven, de az már a szerelők sara volt, javíthatták is őket hajnalig. Az ellenőrök is kitettek magukért, az egyik páncélautónkkal a tesztvezetés alatt beleborultak az árokba, és magukat is meg a kocsit is összetörték. Legalább azt már nem kellett ellenőrizni. 

Mivel maradt még egy rakás jó képem Maliról, amit nem tudtam besűríteni az eddigi részekbe, ebben a posztban csak ezek lesznek.

Indulásra várva

Otthon az ezredünk egyik fiatal olasz légiósa golyót röpített a fejébe egy őrjárat alatt. A mi körzetünkben meg a csádiak futottak pokolgépre, 2 halottat és 4 sebesültet vesztettek. 

Mi a konvoj távozása előtti éjszaka a területet biztosítottuk, ahol másnap reggel a konvoj elhaladt. A slaborok a helyi milícia egyik autóját állították meg, mikor a VAB-unk lövésze látta az éjjellátóval, hogy valaki leugrott róla, futott 100 métert, és eldobott egy csomagot. Szóltunk a slaboroknak, de a hadnagyuk szerint csak vizelni ment, és a füle botját se mozdította a miatta. Erre kiküldtünk két srácot, meg is találták az eldobott zsákot, benne 10 kiló marihuánával. Ekkor megint szóltunk a hadnagynak, aki erre az őrmesterünket kezdte lecseszni, hogy miért kezdett magánakciózni, és elkérte a zsákot. Reggel megkérdeztem tőle, mi van a droggal, ő azt válaszolta, hogy hajnalban visszaadta a milíciának. 

Csádi szövetségeseink nem voltak olyan szívbajosak a civilekkel, mint nálunk a slaborok. Egy motorost igazoltattak, aki tiszteletlenül beszélt velük, ezért feldobták a motorját a teherautójukra, a tagot meg otthagyták a sivatag közepén. A motort aztán kidobták a bázis előtti szeméttelepre, onnan tudódott ki a történet. A motorossal senki nem tudta, hogy mi lett, de többet biztos nem szemtelenkedett. 

Tevék

Augusztus közepén többnapos hadműveletet kezdtünk a környéken. Az első két nap bevettük magunkat a városba, őrjáratoztunk, ellenőrző pontokat állítottunk fel, éjszaka meg házakat kutattunk át. De csak üreseket és elhagyatottakat, nehogy felzaklassuk a lakosságot, így nem csoda, hogy nem lett semmi eredmény. Sajnos ez nem Afganisztán volt, ahol ajtóstól mentünk be a házba, ha kellett. A következő két napban a gyalogság a hegyes területeket kutatta át, mi meg a harkocsizókkal záróvonalat alkottunk, hogy elzárjuk a felkelők menekülési útját. A második nap lett is ennek egy kis eredménye, a slaborok elkaptak két iszlamistát. 

Ellenőrzőpont

A bázisunk mellett a mali hadsereg egyik egysége állomásozott, nem voltunk tőlük elragadtatva. Még egységes egyenruhájuk sem volt, úgy néztek ki, mint akik egy katonai turkálóból öltöztek fel. A lábbelik még ennél is változatosabbak voltak, volt ott a különböző bakancsoktól kezdev a sportcipőn át a strandpapucsig minden. Őrségben általában zenét hallgattak, a telfonjukat nyomkodták, vagy egyszerűen kifeküdtek az őrposzt lőrésébe, és ott aludtak. 

A mali hadsereg terepen

A mi őrjárataink súlypontja áthelyeződött a közeli városra és a falvakra. A települések még az afgánokénál is lepukkantabbak voltak. Düledező vályogviskók, földutak, kecskék, szemét és bűz minden mennyiségben. Az aszfaltot és a közműveket hírből sem ismerték. A falakon mindenhol az „Azawad” felirat és a szeparatista zászló volt felfestve, ennek ellenére a lakosság nem tűnt ellenségesnek. A városban két ex-lázadó milícia is volt, az őrjáratokat vezető slabor hadnagy megpróbált velük jó viszonyt kialakítani, túlságosan is. Mondjuk ő az utolsó boltossal is jó viszonyt akart kialakítani, és elképesztő mennyiséget képes volt beszélni. 

És csak beszélt...

A mi szakaszunk az ország legészakibb francia helyőrségébe érkezett, szinte az algériai határ mellé. A bázisunk a sivatag közepén volt, az utánpótlást repülővel kaptuk. Klimatizált sátrakban laktunk, mindenkinek volt egy 4 m2-es szobája. Vízből nem jutott sok, néha ásványvízben kellett zuhanyoznunk. A menza viszont jó volt, a konyhások kitettek magukért. A hőmérséklet napközben 40-50 fok volt, a VAB-ban volt, hogy felment 60-ra is, este meg 25 és 30 között mozgott. Az egyetlen hűsítőt a homokviharok jelentették, de az se volt nagy élvezet. A térségünk katonai szempontból is meleg helynek számított, de rácáfolt a hírnevére.

A szakasz szállása

Camerone és az otthoni szabadság után végre elérkezett  Maliba indulásunk napja. Ezt aztán kétszer is elhalasztottak, úgyhogy csak június elején értünk az országba.

Mali egy koldusszegény nyugat-afrikai koszfészek, a nagyszámú francia ex-gyarmat egyike. Területre kétszer akkora mint Franciaország, de csak negyedannyian lakják. Ez nem meglepő, nagy része a Szaharában terül el. A lakosságot délen feketék, északon fekete-arab-tuareg keveréknép alkotja, ebből is lettek később a gondok. A vallásuk egységesen muzulmán, különböző törzsi babonákkal felturbózva.

Mali és a belőle kivált szakadár állam

A következő említésre méltó eseményre egy hónapot kellett várni, ekkor néhányan a svájci határ mellett lévő slabor laktanyába mentünk, hogy letegyük a jogsit VBHP-re. Ez egy páncélozott felderítő jármű, a luxus kategóriából. Volt benne Mercedes motor, automata váltó, 7 külső kamera a tolatáshoz és a holtterek figyeléséhez és joystickkal távirányított géppuska is. Egy hétig tartott a képzés, jól szórakoztunk.

A következő terepemre csak néhány napot kellett várni. Egy másik századunk az olasz határra ment járőrözni, az első másfél hétben hiányzott tőlük egy rajparancsnok, és engem küldtek helyettesnek. A feladat a határsértő migránsok elfogása volt a csendőrökkel együttműködve. A hideg idő, a hegyes terep és a feszített munkatempó miatt nem volt könnyű dolgunk. Az országba érkező migránsok szinte 100%-a az olasz határon át érkezik, így az utóbbi időkben sok katonai és csendőr alakulatot csoportosítottak ide. Az idétlen francia törvények szerint a határsértőket a határtól néhány tíz kilométerre kellett elfognunk, ekkor még visszatoloncolhatták őket az olaszokhoz. Ha ennél beljebb sikerült jutniuk, utána már nem tudtak megszabadulni tőlük.

A francia-olasz határ a hegy mögött húzódik

Ebben az időszakban egy másik rendőrség vs külvárosi patkányok összecsapás sokkal tragikusabb eredménnyel ért véget, és országos hírnévre tett szert. Október 8-án Viry-Chatillonban, Párizs elővárosában egy arab-afrikai horda felgyújtott két rendőrautót és eltorlaszolták az ajtajaikat, két rendőr életveszélyesen megégett. A média először kezdett no-go zónákról beszélni, amit a belügyminiszter persze tagadott, de senki nem hitt neki. A jobboldalon Sarkozy és Fillon rögtön a kampánya részévé tette a témát. A támadásnak lett még egy következménye, az utcákra vonultak a dühös rendőrök (policiers en colere), akik csuklyában és szolgálati fegyverükkel az oldalukon követelték a belügyminiszter leváltását, az életszerűtlen fegyverhasználati szabályok módosítását és a nevetségesen alacsony büntetéseket kiszabó bírók eltávolítását. A tüntetések még mindig tartanak.

(fotó: bfmtv.com)

Augusztust szabadságon töltöttük, szeptembert meg gyakorlatozással a laktanyában. Közben mégis szerződést hosszabbítottam másfél évre, így volt a leglogikusabb. Adminisztrációs okok miatt legkorábban 2018 szeptemberében mehetek felvételizni a rendőrséghez, és az addig hátralévő időt pont kitöltöttem a hosszabbítással. A hadsereg ekkor jelentette be Famas gépkarabélyunk lecserélését a német HK 416-ra. Évi 10000 darabot állítanak rendszerbe, úgyhogy ez engem nem fog érinteni. Szerettem a Famast és a törékeny tárakon kívül nem is volt vele problémám, de a világ legjobb gépkarabélyának rendszerbe állítása csak növelhet a harcértékünkön, én egyetértek vele.

HK 416 (forrás: www.wallpapershome.com)

Mivel a járőrözés a Riviérán eddig teljesen eseménytelen, megint különkiadás jön. Ebben a részben a Légióban vagy a teljes francia hadseregben használt szlengből gyűjtöttem össze egy bejegyzésre valót. Vigyázat, néha vulgáris!

A kényelmes életünk a foci-EB kezdetéig tartott, ekkor laktanyát váltottunk, és felváltottuk a rendőröket néhány nagykövetség védelménél. Nem irigyeltük őket, nekik a nyitómeccs a kiemelt terrorkészültséget és a futballhuligánokat jelentette a tüntetések és sztrájkok mellé. A figyelem középpontjába Marseille került, ahol az oroszok három napon keresztül verték a sörhasú angolokat, de a helyi araboknak is kijutott a jóból. Az ezredünkből több orosz srác is kilátogatott a helyszínre a szabad hétvégéjét kihasználva.

Miután visszabuszoztunk az ezredbe, kaptunk 3 hét szabit, de addig sem állt meg az élet. A Guyanán minket váltó slaborok tűzharcba keveredtek az aranyásókkal, nekik egy könnyebb sérültjük lett, a Surinameba visszamenekülő ellenségnek meg két súlyos. Marseilleben ugyanekkor egy helyi lakos fegyvert (utólag kiderült, csak egy másolatot) rántott egy buszon, és azzal kezdett fenyegetőzni. Pechére mellette utazott civilben a 1REC három légiósa, akik pillanatok alatt lefegyverezték, majd átadták a rendőrségnek.

1. Hol lehet jelentkezni az Idegenlégióba?

A franciaországi toborzóirodákban (pontos címek és térképek: http://www.legion-recrute.com/mdl/info_liste_a.php?article_theme=23&titre=o-249-s-engager&block=23).
Aki nem akarja vesztegetni az idejét, az jelentkezzen az aubagnei központban. A többieket is ide hozzák át.

A másik rajunk egy 2 napos őrjárat alatt jobban teljesített, felszámolták az aranyásók erdei raktárát, és a kvadot is elfogták, amivel menekültek volna. Néhány napra rá visszatértünk a Suriname melletti laktanyába, itt adtunk szolgálatot, meg néha besegítettünk a határőrségnek. Ezalatt három srác a gyengélkedőn maradt, mert terepen összeszedtek valami parazitát, a féreg a bőrük alatt mászkált, amíg meg nem ölték gyógyszerekkel.

A zsákmányolt kvad

Az őrség alatt nem volt probléma, nem úgy egy másik szakaszunkkal, amelyik ekkor még az erdőben volt. Az egyik hétvégén éjszaka egy kanadai légiós akart bosszút állni az őt rendszeresen szívató francia caporalon, ezért levágta álmában a függőágyát, majd ütni kezdte egy feszítővassal. Először a lábát, majd mire rájött, hogy a feje a másik oldalon van, a caporalnak már volt ideje a fejét a kezével védenie, így megúszta egy megrepedt könyökkel. A kanadait ekkor a többiek a földre teperték, majd a táborban lévő csendőrök előállították. Nem sokkal később véget ért a missziója.

Megint egy szivattyú az áldozat

Két hetet a laktanyában tartottak, amíg az ujjam valamelyest helyrejött, csak utána mehettem vissza a többiekhez. Addig is a fiúknak volt néhány jó fogása, és felszámoltak egy erdei bordélyházat is. Az utolsó két hétben részt vettünk két razzián a határőrséggel az illegális bevándorlók begyűjtésére. A határőrökre nem lehetett panasz, ők nem bántak kesztyűs kézzel a migránsokkal. Az elfogottakat rögtön kitoloncolták az országból, az értékeiket elkoboztuk, a házaikat meg felgyújtottuk. A századom többi része is jól dolgozott: már az első 6 héten több értéket foglaltunk le vagy semmisítettünk meg, mint az előttünk lévő slabor század a teljes négy hónapja alatt.

A Premifor után fél napunk volt a pihenésre, utána mentünk is tovább egy laktanyába a surinamei határ mellé. Másnap innen is továbbmentünk az erdei bázisra, amit csak néhány hete nyitottak meg, így az épületeket és a drótkerítést is nekünk kellett felhúzni. Emellett őrködtünk, a folyami forgalmat ellenőriztük és őrjáratoztunk is az aranyásók ellen, így nem unatkoztunk.

Őrposzt

Augusztusban megkaptuk a nyári szabadságunkat, onnan visszatérve meg már a guyanei kiküldetésre készültünk: összecsomagoltunk, megkaptuk az oltásokat meg a papírokat intéztük.

Kolwezi... Camerone és Dien Bien Phu után az Idegenlégió leghíresebb csatája. És az első kettővel ellentétben ezt megnyertük.

Cannesban a váltásunk mégis képes volt egy rendkívüli eseményt produkálni: a század semmirekellő bangladesi kantinosa úgy berúgott, hogy ingyen kezdte osztogatni az árut, még arra is ráerőltette, aki fizetni akart. Kiürítette a teljes készletet, ment is utána a sittre.

A kiképzés hátralévő négy hete a műszaki ismeretekről szólt lövészettel és robbantással fűszerezve, sok érdekesség nem volt. Az egyik vizsgán a kínait puskázáson kaptam, a tenyerére írta fel a lehetséges válaszokat. Addig kúsztattam és fekvőztettem, amíg le nem kopott róla, majd egész éjszaka írta a jelentéseket. Még így is hálás volt, mert ha ezt jelentem a feletteseknek, sittre is küldhették volna.

A maradék három hét is ugyanilyen eseménytelenül telt el a járőrözésből. Egyszer volt egy lövöldözés Marseille egyik északi elővárosában, a rendőrség meg is szállta a területet, de aztán kiderült, hogy csak a szokásos bandaharc. Toulonban viszont volt egy valódi támadás a slaborok ellen, megszúrtak két katonát, mire leteperték a támadót, de nem sérültek meg súlyosan.

Most hogy már nem tudok olyan sűrűn új posztokat kirakni magamról, írok néha önálló bejegyzéseket is. Az első témája a ration de combat, vagyis az egy napi élelmiszer ellátmányunk, ha nem tudnak nekünk főtételt biztosítani. Több helyen légiós konzerv-csomagként emlegetik, de ilyen nincs, a teljes francia hadsereg ezt eszi. Más hadseregek ellátmányával összehasonlítva jó ízű (az amcsik rajongtak érte), csak 6 év után már unalmas.

A szabinkat töltöttük, amikor a hírcsatornák megszakították adásaikat, és az egész világ Párizzsal kezdett el foglalkozni. Két Szíriát is megjárt iszlamista berontott egy hecclap szerkesztőségébe és Kalasnyikovval gyakorolt sajtókritikát. 10 újságíró és két rendőr maradt utánuk holtan, és még két napba telt, amíg végeztek a támadókkal. Egy társuk ezalatt még 5 embert ölt meg, aztán a rendőrök egy bohózatba illő túszmentés végén őt is likvidálták.

A karácsonyi sportversenyekre az állandó elfoglaltság miatt nem tudtunk készülni, meg a parancsnokság nem is vette komolyan a dolgot. Ennek köszönhetően a focira kétszer annyian érkeztünk, ahány hely a keretben lett volna. Még kijelölt csapat sem volt, nem hogy bármilyen összeszokottság. Az első meccset még így is nyertük, aztán a nepáli caporal-chef elkezdett szövetségi kapitányt játszani, természetesen a saját honfitársai javára (ezek a falábúak egyébként is mind Beckhamnak hiszik magukat, csak mert egyszer megszállták őket az angolok), én meg ezt meguntam és otthagytam az egészet. A következő két meccset elvesztették, aztán meg szóltak, hogy mégis jobb lenne, ha játszanék. Az utolsó két meccs eredménye egy győzelem és egy vereség volt. 5-ből csak 2 győzelem, de ezeket pont a másik két harci század ellen értük el, ez tompított valamelyest a kudarcon.

A következő héten Orange mellé mentünk két hétre, a város melletti tavon gyakoroltuk a vízen való átkelést és a partraszállást. A harckocsizók (1REC) volt laktanyájában szállásoltak el minket, amiből néhány hónappal azelőtt költöztek ki. Az átkeléshez először meg kellett építeni egy kisebb pontonhidat (MLF), ez fárasztó munka volt, mert 100-200 kilós részekből állt össze. Ezt többször megismételtük egyre hosszabb hidakkal, hogy gödülékenyen menjen a dolog. Utána a hidat tartó csónakok közül négyre motort szereltünk, így kompként lehetett használni azt. Erre hajtottak fel a VAB-ok és teherautók, és vittük át őket a túlsó parta nappal és éjszaka is. A turisták örültek nekünk, és állandóan minket fényképeztek. A horgászok már nem voltak ilyen boldogok.

A régi ezredembe tértem vissza (2REG) a 6 hetes szabadságom után, rögtön be is raktak az első századba. Visszakerültem oda, ahonnan 5 évvel azelőtt elindultam. Belecsöppentem a sűrűjébe, érkezésemkor a párizsi őrjáratozásra készültek. A kihallgatásról a százados irodájából egyből mentem is a lőtérre, ott csatlakoztam az új szakaszomhoz. 15 napot járőröztünk Párizsban, fokozott terrorveszély mellett. Ezt az Iszlám Államnak köszönhettük, akik ekkor fejeztek le egy fanciát, meg terrortámadásokkal is fenyegetőztek, de ahhoz nem voltak elég tökösek, hogy ezt végre is hajtsák.

Végül minket is leváltottak a bázison, repülővel távoztunk. Ez volt az utolsó terepem Guyanán. A visszaúton a pilóta végig a föld közelében repült, a légáramlatok ide-oda dobálták a gépet, én meg az erre érzékeny gyomrommal falfehéren szenvedtem végig az utat.

Terven felüli értékcsökkenés

Camerone nyugodtan telt, rá két napra meg már mentünk is a következő terepre az egyik őserdei bázisra. Eredetileg 4 hetet lettünk volna itt, de az állandó visszaút módosítások után másfél hónapot maradtunk. Néhány nappal érkezésünk után egy civil küldöttség indult a tartomány egyik legtávolabbi indián falujába Guyane alprefektusának vezetésével.

Visszatérve megkaptuk a 3 hetes téli szabinkat, majd rögtön egy hónapos terep következett a brazil határon. Itt őrködtünk és kisebb őrjáratokat tettünk, de alig volt valami fogás. A bázisunkon kényelmes életünk volt, mindennel jól el voltunk látva. Nem úgy a tizedes képzőn lévők, akik szintén itt töltötték a kiképzésük utolsó két hetét, mi meg testközelből nézhettük a szívatásukat.

Tönkretettük az esti partit

Az ezredbe 5 leadott kilóval meg egy elég csúnyának látszó kézsebbel tértem vissza. Még a kiképzés elején hasította fel egy kő, aztán el is fertőződött, ez ilyen viszonyok közt borítékolható volt. Ennek ellenére viszonylag gyorsan rendbejött. Következett három hét a laktanyában, mely alatt ennél jóval komolyabb baleset érte a századot. Egyik terepen lévő szakaszunk a lefoglalt gázolajat égette el, az egyik hordó belobbant és ketten súlyosan megégtek. Napokon belül evakuálták őket Párizsba, de valószínűleg többet nem lesznek alkalmasak normális katonai szolgálatra.

Esős évszak

Hétfő reggelre maradt a „Jaguar” kollektív akadálypálya, ahol a rajnak együtt kellett végigmenni. Volt itt 50 méternyi szögesdrót alatti kúszás a sárban, ahol a lábunkkal tartottuk a drótot, amíg a másik kúszott, átkelés egy falon embergúlával, vagy átkelés egy farönkön több méter magasban, amit előtte nekünk kellett a helyére emelni. Szerencsére rajparancsnokunk értette a dolgát (korábban ő is oktató volt a dzsibuti akadálypályán), jól megszervezett minket, jó időt mentünk.

Csütörtök reggel a folyón keltünk át egy kötéllel. Itt az első úszó dolgozik sokat, ő úszik át biztosítás nélkül és rögzíti a kötelet a túlparton, mi utána csak felfekszünk a vízre és áthúzzuk magunkat a kötélen.

Hétfő reggel érkeztünk az adjudant Szűtsről elnevezett táborba. Az első nap felvettük a felszerelést, megcsináltuk a belépő fizikai és úszástesztet és különböző oktatások voltak az erdei életről. Meg sorozatos erősítő gyakorlatok és szívatás, ez a képzés végéig állandó volt.

Augusztusban megkaptuk a nyári szabinkat, ezalatt egy újabb botrány öregbítette a sereg hírnevét. A történet krimibe illik. A perpignani toborzóirodában lett öngyilkos egy adjudant-chef, a kötelet a nyakába téve kiugrott az ablakon. Hónapokkal előtte eltűnt a lánya és a felesége, és ekkor lépett elő gyanusítottá, a lánya vérét megtalálták a hűtőszekrényén. A holttestek azóta sincsenek meg. Csak hab a tortán, hogy ezt a történetet már eljátszotta hét évvel ezelőtt a brazil barátnőjével. A közös számlájukra utaltatta a lány pénzét, majd a lány nyom nélkül eltűnt. Az adjudant állítása szerint visszatért a hazájába, és mivel holttest akkor sem volt, a rendőrök kénytelenek voltak elhinni.

Egyik vasárnap rendezték a hagyományos kouroui maratont, én is futottam a szakasz váltójában. Fejenként 8,5 kilométert kellett futni, plusz az utolsó 2 kilométert együtt. 21. helyen végeztünk a 177 csapatból, sok egyenruhás váltót is magunk mögé utasítva. Az első az ezred válogatottja lett, soraiban az ex-triatlonos magyar barátommal. Ők minden évben nagy csatát vívnak a slabor válogatottal, általában sikerrel.

Féltávnál

Kourouba érkezésünkkor kezdődtek a Karácsony előtti sportversenyek, amiken mi Surinameból visszatérők nem vettünk részt, mert már kiválogatták a csapatokat, csak a 8 kilométeres futóverseny maradt nekünk. A Karácsony pazar vacsorával, jó ajándékokkal és dögunalmas műsorral telt, és még a verekedések is elmaradtak, amik fel szokták dobni a hangulatot.

Az Eryx kiképzés az utolsó két héttel folytatódott, ehhez átrepültünk a szomszéd országba, Surinameba. A volt holland gyarmaton már csak a nyelv emlékeztetett a régi szép időkre. Gazdaságilag nagyon leromlott az ország, a nyomor szemmel látható volt. Guyane is így nézne ki, ha kivonulnának a franciák.

Egy hétvégényi pihenő után kezdődött a kiképzésem Eryx tankelhárító rakétára. Én jelentkeztem rá. Mindig is szerettem a rakétákat, és ebben az ezredben valami komolyabbal is lőhettem, mint az otthoni vállról indíthatók. Kilencen kezdtük az öt hetes kiképzést, egyetlen caporalként végig én voltam a napos tizedes.

Az ezredben nyugodtabb időszak következett, csak egyszer kellett kimennünk biztosítani a Szojuz űrhajó fellövését.

A táborba visszaérve fogadott minket az örömhír, hogy másnap reggel már indulunk is egy kilenc napos őrjáratra. Három napot meneteltünk az előző rész végén leírthoz hasonló terepen, de legalább ösvényen. Az aranyásók faluján ütöttünk rajta, nekik sikerült időben elmenekülniük, de a hátrahagyott cuccaikat és a falut lángba borítottuk.

Égjen a tűz!

A képzés után rögtön csatlakoztam az új szakaszomhoz, akik kint voltak terepen az egyik őserdei táborunkban. Az illegális aranyásók ellen őrjáratoztunk, vagy a tábort őriztük. Az első kétnapos őrjárat eseménytelenül telt, de nemsokára újra mentünk.

Menet a zöld rengetegben

Francia Guyana Franciaország egyik tengeren túli megyéje Brazíliától északra, az Egyenlítő mellett. Területre akkora, mint Magyarország, de csak 200 ezren lakják, a nagy része őserdő. A hely jelentőségét a földben található arany és az ide települt Európai Űrközpont adja, a Légió 3. Gyalogos Idegenezrede (3REI) is főleg ezeket biztosítja.

Az ezredembe visszatérve a századom guyane-i felkészülésében vettem részt, egy hét terepen is voltunk. Kapóra jött, hogy ők is oda mennek, ahova majd én, de a többiek 2 év helyett csak 4 hónapra.

A 7. hét volt a gyakorlati tesztek hete. Az első két éjszaka már sátor sem volt, csak lövészgödrökben aludtunk a sátorlapon, és az „ellenség” állandóan megtámadott, amit nekünk alvás helyett vissza kellett verni. Egy egész napon át tartott a harcászat teszt.

A robbantást, a fegyverismeretet, a rádiózást és a vegyvédelmet gyorsabban lezavarták. A kínainak a sergent ellopta a fegyverét, így 1000 compte rendut kellett írnunk hétvégén miatta.

A kínai és banánjának hozománya

Az 5. hét első felét egy lőtéren töltöttük, a második felét és a 6. hetet szintén a farmon. A lőtéren végre megcsináltam az első banánomat, amikor elszámoltam a céltáblákat, és a szomszédomét lyuggattam ki a sajátom helyett. Jutalomként majd két órát rohangáltam fel-alá a lőtéren.

A caporal képzőn a pelotonban (szakasz) 34-en gyűltünk össze a Légió különböző ezredeiből. Ebből négyen voltunk magyarok, gyorsan össze is haverkodtunk. Öt kiképző jutott ránk, közülük az egyik francia sergent az alapkiképzésemen is kiképzőm volt caporalként. Szerencsére emlékezett rám, itt is rendes volt velem.

A szívatások színhelye: újra Castelben

A karácsony előtti reggelen azzal keltettem fel az észak-ír protestáns szobatársamat, hogy fel van írva a karácsonyi misére. Erre ő halálsápadtan, egy szál gatyában rohant ki a folyosóra, hogy keressen valakit, akivel le tudná magát szedetni a listáról. Akkor szóltam neki, hogy csak szívatom. A belfasti srác láthatóan megkönnyebbült, mondta, hogy még a fogdán is szívesebben töltené a karácsonyt, mint egy katolikus misén.

Visszaérkezésem után volt egy másfél napos gyakorlatunk a közeli kisvárosban, 25 kilométer éjszakai menetelés után városi harcoltunk és ellenőrzőpontokat építettünk ki, majd a nap végén bemutatót tartottunk a felszereléseinkből a civileknek.

Közben Nimes-ben, a 2REI városában tovább folytatódott a háború a légiósok és az arabok között. A „szürkék” most egy fiatal újoncot vertek félholtra és raboltak ki, de ezzel betelt a pohár. Hétvégén egy századnyi ismeretlen elkövető (legalábbis a rendőrség számára ismeretlen) megjelent az arab negyedben, és összevertek mindenkit, aki kicsit is barnább volt. Ez olyan jól sikerült, hogy több mint ötven arab szorult kórházi ellátásra, kettőn már az sem segített.

Közben Afganisztánban a slaborok besegítettek a talibánnak, egy hadművelet alatt a fedező tüzet az ellenség helyett a 2REP ejtőernyőseire nyitották, megölve közülük két légióst. Ezzel a minket váltó francia mandátum már 16 hősi halottat vesztett, és ez volt az utolsó csepp a pohárban: a továbbiakban a veszteségeik csökkentése érdekében alig hagyták el a bázisaikat. Az általunk elfoglalt területek visszakerültek a tálibok kezébe.

Ekkor jött el július 14-e, a legnagyobb francia nemzeti ünnep, amin a Légió is fel szokott vonulni különböző városokban. Ebből mi kimaradtunk, mert másnap indultunk Párizsba Vigipirate-ra (őrjáratozni a kiemelt kockázatú pontokon).

A volán mögött

A hazaérkezés után kaptunk rögtön két és fél hét szabadságot, majd másfél hónap nyugodt időszak következett az ezredben. Adminisztratív dolgokat intéztünk, szolgálatot adtunk, kihallgatáson voltunk az ezredesnél, és hasonlóan „izgalmas” dolgokat csináltunk. Kétszer hagytuk el az ezredet: a reguláris hegyivadászokhoz mentünk az afgán missziónk záróünnepségére, meg egyszer a századparancsnokunk sírjához.

Egy napot még töltöttünk az amerikai légibázison, majd következett két nap pihenő egy ciprusi luxushotelben, ez minden Afganisztánból hazatérő francia katonának jár.

Búcsú Afganisztántól

Nem sokkal később került sor az egyik legkeményebb menetelésünkre. Egy hegycsúcsra mentünk fel a mesterlövészeket és a rakétásokat (Milan) fedezni, és ellenőrizni, hogy van-e ott akna. A hőmérséklet délben már 56 fok volt, menet közben többen is kidőltek, a golyószórósunknak is problémája volt, úgyhogy félúttól még az ő fegyverét is én vittem. Kora délután hagytuk el az állásainkat és jöttünk le a hegyről.

Teljes menetfelszerelés

Rá három napra újra kezdődött a nagyobb tűzharcok időszaka. Egy faluban kutattunk át házakat, amikor ránk támadtak a tálibok. Fedezékbe vonultunk, és azonnal visszalőttek azok a szerencsések, akik látták az ellenséget. A tűzharc tíz méterre mellettem folyt, de a röpködő nyomjelzős lövedékeken kívül nem láttam semmit belőle, mert egy fal választott el tőle. Én a rajommal a fal másik oldalán lévő nyílt területet biztosítottam, de a mi szektorunk elé nem jött senki.

Lőállás a falak mentén

A következő nagyobb misszión egy másik völgyben töltöttünk egy teljes napot. Először házakat kutattunk át, majd az ellenállók egyik parancsnokát akartuk elkapni. A hírszerzés mindig más információt adott a tartózkodási helyéről, így bejártuk az egész völgyet keresztül-kasul, de csak nem találtuk meg, üres kézzel mentünk haza. Volt egy kis tűzharc is a végén, de nem volt veszteség. Ekkor már 40 fok felett volt a hőmérséklet napközben, a menet alatt több reguláris is hőgutát kapott, és kidőlt.

Még kétszer egy hétre tértünk vissza a falvaikba, a program a szokásos volt, de amíg megszállva tartottuk, a völgy teljesen biztonságos volt. Egyszer sem lőttek ránk, pedig korábban meleg helynek számított, az előző mandátum katonái két halottat vesztettek itt.

Ház átvizsgálása

A következő nagyobb hadművelet egy másik völgy ellen irányult, ide is éjszaka hatoltunk be, de itt másnap reggel nem akart senki ránk lőni. A helyi tálib parancsnokot már az első nap elfogtuk. Befészkeltük magunkat a falvakba, az afgánok házaiban aludtunk és közöttük éltünk, az utánpótlást is ide szállították nekünk. Így testközelből csodálhattuk az afgán „kultúrát”.

Hétköznapi díszítés a falon

A hadműveletük alatt a tengerészek egy halottat vesztettek pokolgéptől, majd leállították az egészet és visszatértek a bázisra, mert úgy nézett ki, hogy az egy éve elfogott két francia újságíró átadásáról meg tudnak egyezni a franciák a tálibokkal, és nem akarták ezzel veszélyeztetni a tárgyalásokat. Sarkozynek a külpolitikai siker fontosabb volt, mint a mi katonai érdekeink, de végül az egész tárgyalásuk kudarcba fulladt.

Médiakampány a molinón:„Szabadságot a túszoknak!”
(Fotó: France24)

A hadművelet harmadik napján is a házban maradtunk készenlétet adva, de nem kellett kimennünk, a tálibok a faluban már nem mertek mutatkozni. A negyedik nap visszavittek minket a bázisra, ez volt a szakaszunk pihenőnapja.

Afgán szobabelső

A tálibok még nem tértek magukhoz az elszenvedett veszteségekből, ezért a parancsnokság úgy döntött, hogy addig üti a vasat, amíg meleg: öt napos hadműveletet indítottunk az egyik fellegváruk, egy völgy ellen. A támadást pont a születésnapom éjszakáján kezdtük, és a tálibok is küldtek ajándékot, amikor beszálltunk a VAB-ba: 15 méterre előttem csapódott a falba az egyik rakétájuk. Látványos volt és jó hangos, de sok kárt nem okozott, erős volt a fal.

Tálibokra várva

Egy hónap elteltével szenvedte el a Légió és az egész francia kontingens az első halálos veszteségét. Századparancsnokunk néhány altiszt és az amerikai különleges erők pár tagja társaságában kiment a leendő előretolt bázisunk helyét ellenőrizni. Egy kisebb dombon a tálibok rájuk lőttek, mindenki fedezékbe vonult, a századosunk pont egy olyan szikla mögé, amely mellett a tálibok a pokolgépüket elrejtették. Néhány pillanat múlva jött a robbanás, a százados azonnal meghalt.

Indulnak az egységek

Egy koszos kis faluba nyomultunk be az egyik délután, amikor három oldalról támadás érte a konvojunkat.

Kosz és por minden mennyiségben

A következő napokban konvojokat kísértünk, biztosítottunk vagy őrjáratoztunk, legtöbbször néhány lövést megeresztettek felénk, de tűzharcban nem vettem részt, a szakaszomat közvetlenül nem támadták. Amikor nem mentünk ki, akkor vagy készenlétet adtunk, vagy pihenőnap volt.

Védőállás

Az amerikai légibázisról helikopterekkel vittek át a franciák által megszállt tartományba, ahol a következő hat hónapunkat töltöttük. Méreteit tekintve a tartomány kicsi, de stratégiailag fontos, egyik oldalán a fővárossal, a másik oldalon nem sokkal arrébb a pakisztáni határral, ahonnan a tálibok az utánpótlást kapták.

Naplemente a FOB-ból

Afganisztán egy kb. Franciaország nagyságú ország Közép-Ázsia kellős közepén. Lakossága kb. 30 millió, ennek 40%-a pastu (ők a rosszfiúk), a maradék különböző nemzetiségekhez tartozik, akikben csak az a közös, hogy a dari (kb. mint a perzsa) nyelvet beszélik.

A hadgyakorlat után végre nyilvánosságra hozták a listát, hogy ki megy Afganisztánba. Én is rajta voltam, majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Két embert raktak ki a szakaszomból, másik kettő már a felkészülés alatt dezertált.

A szabiról visszatérve elég sokat lőttünk, sporttesztek voltak, meg a század felszereléseinek éves karbantartása, egy héten keresztül pucoltam a fegyvereket. Nálunk a sporttesztnek nem volt olyan drasztikus következménye, mint egyszer a 2REP-nél, ahol az egyik század sorakozóján az adjutáns kiszólította a legrosszabb eredményt futót, és mindenki előtt mellbe rúgta. Igaza volt, ő előbb lépett be a Légióba, minthogy a srác egyáltalán megszületett, mégis lefutotta azt.

A harmadik héten volt a menetelés teszt. A feltételek ugyanolyanok voltak, mint tavaly (19 km menettáv, 1200 méter szintkülönbség, 11 kilós zsák + a 4 kilós Famas, maximum 5 óra alatt), de a terep nehezebb volt, mert több volt a jég. Jó időt mentem, annak ellenére, hogy lefele menet már lelassítottam. Afganisztán előtt nem jött volna jól egy bokatörés.

A második hetünkön három napot voltunk a Mont Blanc-on, Európa legmagasabb hegyén. A táj gyönyörű volt, itt voltak eddig életem legszebb menetelései a végtelen jégmezőkön, 4000 méter magasban.

Jégmászásra készülve

Két hét múlva mentünk a BAM-ra, az éves hegyi kiképzésünkre a Magas-Alpokba. Jött velünk egy szakasznyi újonc is, akiknek ez volt az első hegyi kiképzésük. Nekem már a második, így a jelvényem megvolt, és nem kellett részt vennem a technikai teszteken. Az első hetünk úgy telt, mint tavaly, hegyi menetelésekkel és sziklamászással.

Az ezredünkbe visszaérkezve részt vettünk egy alap egészségügyi kiképzésen, és a következő terepünkre készültünk. Volt egy lövészet teszt is, a szakasz egyik legjobb eredményét lőttem.

A kiképzést négy napos háború zárta: a páncélozott szállító járműveinken (VAB) meg rajtunk is érzékelőkkel ellátott öltözet volt, a fegyvereinkre meg lézert szereltek, amit a vaktöltény elsütése által keltett rezgés aktivált. Volt tálibot játszó ugyanígy felszerelt ellenség is. A konvojunkat már az első nap támadás érte, mi gyorsan kiszálltunk a páncélosból, és védőállást vettünk fel.

Péntek reggel az ezredfutóversenyen még az 1. század színeiben futottam, majd költöztem is át a hármas épületébe, és rögtön átestem a századparancsnoki kihallgatáson. Szerencsére a század legnyugodtabb szakaszába, a 2-be kerültem. Az új bajtársak barátságosan fogadtak (néhányuk még emlékezett rám a BAM-ról).

Camerone-t megelőző héten voltak a hagyományos századok közti sportversenyek. Hétfőn egy homokzsákokból és gerendákból álló harcállást kellett 100 méterre áthelyezni egy tízfős csapatban a többi századdal versenyezve, engem is beválogattak. Másodikok lettünk.

A következő hetek szolgálattal, szabadsággal, majd Camerone-ra való felkészüléssel teltek. A Chef, aki Valloire-ban a síoktatónk volt, ekkor ment el 15 év szolgálattal nyugdíjba. Egy igazi légióssal lettünk kevesebben.

A negyedik hetünket végig terepen töltöttük egy dél-francia kiképző központban. Nagyon jól szórakoztunk, még úgy is, hogy ez volt az év egyik leghidegebb hete. Egész héten szinte csak lőttünk, főleg FAMAS-szal, de pisztollyal és mesterlövész-puskával is.

A harmadik hét első két napját terepen töltöttük, géppuskával lőttünk meg plasztikkal robbantottunk.

Géppuskás lövészet után