Saint Christolban elkezdtünk megismerkedni az itteni magyarokkal is, barátságosan fogadtak minket, kopaszokat. Ez egész eddigi ittlétem alatt jellemző volt a magyarokra, a miénk a legösszetartóbb közösség, a külföldiek csak „Maffia Bazdmeg”-nek hívnak minket.
Meglepően sokan voltak közülük Guyane-ban (Francia Guyana), ez a Légió legkeményebb helyőrsége, igazi vadnyugat: kemény dzsungelkiképzés, állandó hőség, magas páratartalom, olcsó nők és még olcsóbb kokain. Itt volt az a véres corvée quartier, ami miatt a francia széplelkek óriási hisztit csaptak, röpködtek is érte a börtönbüntetések. Persze a nagy emberjogi harcosok afelett szemet hunytak, amit előtte a feketék műveltek ott, és ami joggal verte ki a biztosítékot a légiósoknál.
Idegenlégiósok Francia Guyanán (Fotó: José Nicolas)
A magyaroktól hallottam, hogy a ’90-es években még angol-magyar háború is volt Guyane-ban. Az egész egy bárban kezdődött (hol máshol?), egy magyar és egy angol légiós összeveszett egy nőn, a magyar lecsapta az angolt, erre az valamilyen engedély nélkül tartott fegyverrel lábon lőtte őt. A környéken tartózkodó magyarok erre végigverték a bárban lévő angolokat. A következő hétvégén az angolok már szervezetten jöttek ki, és a kettes-hármasával sétáló magyarokon torolták meg a sérelmeket. Most a magyarokon volt a sor, és ők biztosra mentek: ellepték a várost, és aki a „Do you speak English?” kérdésre igennel válaszolt, már ütötték is.
A helyzet olyan súlyos volt, hogy az ezredparancsnok ezred sorakozót hívott össze, és felszólította a legmagasabb rangú angol és magyar altisztet, hogy mindenki előtt fogjanak kezet. Persze ezek kézfogás közben összeszólalkoztak, és mindenki előtt egymásnak estek. A konfliktus csak akkor ért véget, amikor a résztvevőknek lejárt a guyane-i két évük, és visszatértek az anyaországba. De ott is jaj volt annak az angol újoncnak, aki a háborúban résztvevő magyar altiszt kezei alá került, és ez fordítva is igaz volt.
Következő rész: Itt
Ugrás a blog legelejére: Klikk ide
Balázs