Az egy hetes szabink után megkezdődött életünk az 1. harci század 2. szakaszában. A szakaszparancsnok egy szimpatikus francia hadnagy volt, vele nagyon jóban lettem, én voltam a kedvence. A helyettese egy magyar törzsőrmester, a század legokosabb altisztje, akivel igaz, szolgálati időben mindig csak franciául beszélhettem, de utána, ha volt valami problémám, elmondhattam neki magyarul, és segített is.
Az ezred alakulótere Saint Christolban
A két őrmesterből a horvát a szívatások mestere volt, viszont bírt engem, és én is őt. A lengyelről ez nem mondható el, sosem szerettük egymást, mellette csinálhattam bármit, mindig belekötött. Szerencsére csak dumált, más módon nem keserítette az életemet. A szobám parancsnoka egy kemény, de barátságos bolgár caporal lett, vele nagy szerencsém volt. Úgy összehaverkodtunk, hogy karácsonyi ajándékként megkaptam az egyik (bolgár helikoptereseknél rendszeresített) bőrkabátját, ami egyébként nem két fillér.
Az első napokban kihallgatáson voltunk a szakasz- és századparancsnoknál, megcsináltuk a sportteszteket, és a németországi terepünkre készültünk. Meg mint a század újoncai, mi végeztük az összes takarítást, esténként pedig órákig meneteltünk alakzatban és énekeltük a századindulót (mikor az már ment, találtak más dalt). Aki nem tudta a szöveget, az futhatta a köröket hátizsákkal és rohamsisakban.
Egyszer egy idősebb brazil 1. osztályú légiós lekiabált, hogy a nagyanyja is jobban énekel nálunk, erre a sergent felment érte, és beállította az alakzatba trikóban, rövidnadrágban és papucsban, így énekelt egy órát a 0 fok körüli hidegben. Melege biztos nem volt.
Következő rész: Itt
Ugrás a blog legelejére: Klikk ide
Balázs
