Utána kaptunk öt hét szabit, amiről visszatérve az egyik leggyűlöltebb dolog, az ezred felszereléseinek nagyellenőrzése várt ránk. Én voltam a felelős a század járműveiért, az alám rendelt tucatnyi sofőrrel két teljes hétvégét is bent töltöttünk. A szerelőink olyan szinten letisztítatták a járműveket, mintha autószalonba mentek volna. Mindezt azért, hogy aztán az ellenőrök a fejünkhöz vágják, hogy túl tiszták a VAB-ok, és egy ellenőrzésen nem ez lenne a lényeg. Műszaki hibát viszont találtak rajtuk bőven, de az már a szerelők sara volt, javíthatták is őket hajnalig. Az ellenőrök is kitettek magukért, az egyik páncélautónkkal a tesztvezetés alatt beleborultak az árokba, és magukat is meg a kocsit is összetörték. Legalább azt már nem kellett ellenőrizni.
Szemlére készen
Amint véget ért ez a bolondokháza, mentünk is Marseille-be majd két és fél hónapot járőrözni. A város lepukkant volt, mint mindig, de nagyobb terrortámadásra itt nem volt sok esély. A terroristák is tudták, hogy elég nehéz olyan helyet találni benne, ahol nem arab lenne az áldozatok többsége. Viszont pont a lakosság összetétele miatt nagyobb volt az esély egy célzottan katonák elleni támadásra, vagy a provokációkra.
Marseille szépségei:
(Notre Dame de la Garde templom)
(Vélodrome stadion)
És kevésbé szépségei:
Az őrjárataink egy része autón volt, itt a helyiek vezetési stílusa nagyobb veszélyt jelentett ránk bármelyik terroristánál. A piros lámpa vagy a jobbkezes kereszteződés nem nagyon zavartatta az autósokat, és vészvillogóval bárhova képesek voltak leparkolni, még egy útkereszteződésbe is. A robogósok még náluk is rosszabbak voltak, jobbról-balról meg akár a járdán is előzgettek, láttunk többet is felborulni. Biciklisek szerencsére nem voltak, azokat már valószínűleg halálra gázolták. Még a gyalogosok is olyanok voltak, mint a birkák, mentek előre árkon-bokron-piros lámpán, ahogy a kedvük tartotta.
A tengeri kikötőt is mi biztosítottuk, százával jöttek-mentek az autók naponta az észak-afrikai kompokon. Ezek egy részét tolni vagy vontatni kellett, nem is értettük, hogy egyáltalán hogy jöhetnek be az országba. A többi is bűzlött az olcsó, de rossz minőségű algériai benzintől, és állandóan dudáltak. Néha még unalmukban is. Közben a vámosok és a határőrök ellenőrizték őket, többször foglaltak le drogot és cigarettát, de az összes kocsit képtelenség lett volna tüzetesen átnézni. Egyszer egy szakállas arab hangosan hőzöngeni kezdett, és az öklét rázta a fináncokra, mert beküldték a drogkereső kutyát a kocsijába, és az szerinte tisztátalan állat az iszlámban. Gyorsan körbeálltuk, erre rögtön lejjebb vette a hangerőt. Sajnos végül a vámosok nem találtak nála semmit, de mondta az egyik, miután elment, hogy legközelebb beraknak neki a kutya mellé egy disznót is.
Kikötői életképek:
A mi századunkhoz tartozott a repülőtér is, itt a török és izraeli gépekre kellett még külön is figyelni. A törökökkel az elején még nem volt semmi különös, de az izraeliek gondoskodtak a szórakozásunkról. Rendszeresen túlsúlyos poggyászokkal érkeztek, alkudozni próbáltak a pótdíjból, majd felháborodtak, hogy nem lehet, a becsekkolásnál egymás elé furakodtak a sikánon átbújva, majd összevesztek, és az ellenőrzésnél is mindig maradt valamelyiknél fémtárgy, aztán háborogtak a motozáson. Kívülről vicces volt, de szerintem a reptéri személyzet két marokkal zabálta a nyugtatót.
Következő rész: Itt
Ugrás a blog legelejére: Klikk ide
Balázs