Egy abszolút nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.

A francia rendvédelmi erők történetéről kellett írnom egy összefoglalót, és mivel hasonló témában nagyon nem jelent meg semmi magyarul, úgy döntöttem, hogy ennek az első felét jobb híján kirakom ide, meg kerestem hozzá néhány képet. Akit érdekel, annak jó olvasást, akit nem, az tekintse úgy, mintha itt sem lenne!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A jelenlegi Franciaország területén a római hódítással és a közigazgatás megszervezésével jelent meg a rendvédelem, de uralmuk végével ez meg is szűnt az V. században. Az őket váltó frankok feudális alapon szervezték újra a közigazgatást, és a terület hűbérura vált felelőssé a bíráskodásért és a rend fenntartásáért. 1254-ig kellett várni, amíg IX. Lajos király felállította az első párizsi rendőregységet, és ugyanekkor jelent meg a csendőrség elődje is a vidéki rendfenntartásra. Ezt követően több más városban is milíciák jöttek létre a rendvédelemre. A tevékenységüket viszont sokszor ellehetetlenítette a következő évszázadban kirobbanó Százéves Háború, amit a XVI. században egy több évtizedes vallási alapú polgárháború, majd nem sokra rá az abszolút uralomra törekvő királyi hatalom ellen indított több nemesi felkelés követett. Az ország hadszíntérré vált, a vidéket Európa minden részéről érkező zsoldosseregek dúlták, és ez a közbiztonság állapotán is meglátszott. A központi hatalom megszilárdítását követően viszont végre neki lehetett látni a rendvédelem fejlesztésének. 1667-ben XIV. Lajos a párizsi közbiztonság, közrend és köztisztaság feletti jogkört elvette a város vezetőitől, és önálló királyi tisztviselőre bízta, ezzel létrehozva Európa első állami rendőrségét. Ez később több Nyugat-európai országban is mintává vált. Nem hiába koncentrált a fővárosra, a francia történelem során mindig is ez volt az ország politikai, gazdasági, közlekedési és egyben bűnözési központja. Aki Párizst kézben tartotta, az egész birodalmat kézben tartotta. A király által a fővárosi rendőrség élére kinevezett Gabriel Nicolas de la Reynie ezért mindent meg is tett: 30 éves szolgálata alatt a város közbiztonságának jelentős javításán kívül kiépítette a közvilágítást, szabályozta a szemétszállítást és leköveztette az utcák nagy részét. 1707-ben Nicolas Delamare megírta az első közrendészeti kiadványt, melyben azt vallotta, hogy az emberek boldogsága politikai kérdés, és a rendőrségnek mindennel foglalkoznia kell, ami ezzel összefügg. Ezzel egy időben a csendőrség feladatait kibővítették, ezentúl a király személyes védelméért is ők feleltek. 

XVIII. századi erkölcsrendészet: a párizsi utcákról begyűjtött prostituáltakat viszik
az észak-amerikei gyarmatok benépesítésére

 A politikai rendőrséget már de la Reynie elkezdte megszervezni, de XV. Lajos által kinevezett egyik utódja Antoine de Sartine fejlesztette tökélyre: besúgói hálózata az egész fővárost beszervezte, és még a bécsi, római és több német rendőrséggel rendszeres levelezési kapcsolatban állt politikai ügyekben. Jellemző, hogy hatékonysága miatt olyan szinten gyűlölte az ellenzék, hogy a Bastille eleste után szinte rögtön menekülnie kellett az országból. A forradalmárok a családján álltak bosszút, fiát és menyét is nyaktiló alá küldték.

Az 1789-es forradalom a rendfenntartásra is súlyos csapást mért. Általános volt a zűrzavar, az országot irányító elit szinte évente változott, és ez sokszor az előző garnitúra kivégzésével járt. A rendőrség és a csendőrség irányítását is lefejezték ilyenkor. Általában szó szerint. Ezzel együtt a végrehajtó állomány minősége is leromlott. Amikor kicsit normalizálódott a helyzet, 1796-ban törvényt hoztak a rendőrség és a csendőrség feladatainak megosztására: előbbiek az 5000 fő feletti, utóbbiak az 5000 fő alatti települések rendjéért voltak felelősek. Ez a felosztás mind a mai napig fennáll, csak a létszámhatár emelkedett 10000 főre. A rendvédelem rendbetételére viszont Napóleon Bonaparte hatalomra jutásáig és Joseph Fouché rendőrminiszterré történő kinevezéséig kellett várni. 

Aki Párizst uralja, Franciaországot is uralja: Napóleon
királypárti tüntetést oszlat fel 1795-ben. Ágyúval.

Az összes városi rendőrséget állami irányítás alá vonták, de Párizs még így is külön szervezeti egységet alkotott. A rendőrségét irányító prefektus hiába volt névleg Fouché alá rendelve, gyakorlatilag közvetlenül a császárnak jelentett, és tőle kapta az utasításokat. Napóleon senkiben nem bízott annyira, hogy az egész ország rendőrségét a kezébe adja. A rendőrség sorainak újbóli feltöltésénél a hatékonyságra, és nem az erkölcsi aggályokra helyezték a hangsúlyt, így az újonnan belépők nagy része a volt bűnözők közül került ki. Úgyis ők ismerték legjobban a közeget, ami ellen küzdeniük kellett. A csendőrséget is átszervezték, az újonnan kijelölt megyék mindegyikéhez két saját csendőrszázadot rendeltek. Napóleon 1815-ös bukása viszont az államosított rendőrség eszméjét is magával rántotta: a királypártiaknak olyan rossz emlékei voltak a rendőrminisztériumról, hogy a párizsi rendőrségen kívül mindent visszaadtak az önkormányzatok kezébe. Munkájukat innentől a kétes hatékonyság, a városi vezetőkkel való kivételezés, és főleg az együttműködés és a közös adatbázisok hiánya jellemezte. A párizsi rendőrség fő feladata is a politikai hírszerzés lett a közbiztonság fenntartása helyett. A következő jelentős előrelépés az 1870-es években, Alphonse Bertillon színrelépésével érkezett. Ő dolgozta ki az elkövetők nyilvántartásba vételének és azonosításának azt a rendszerét, ami a világ legtöbb országában elterjedt, amíg az ujjlenyomatos azonosítás a helyébe nem lépett. Ezen kívül a helyszínelést is ő szabályozta először, és előírta, hogy a bűncselekmény helyszínét ne lehessen módosítani a dokumentálása előtt. 1882-ben az ő elvei alapján indította el a francia rendőrség a bűnügyi technikusi képzést.

Ez se akadályozta meg, hogy a közbiztonság katasztrofális szintre süllyedjen a XX. század elejére. A rendvédelmi szervek mind technikai, mind létszámhátrányba kerültek a bűnözőkkel szemben. Azok már előszeretettel használtak gépkocsikat, és a saját földrajzi szektorukhoz kötött, egymással nem együttműködő rendvédelmi erők nem bírták őket követni. Vidéken tömegesen jelentek meg a magányos házakon rajtaütő, és a benn lakó családot az értékeiért megkínzó és legyilkoló bűnbandák. Ennek az állapotnak kívánt véget vetni az 1906-ban belügyminiszterré kinevezett Georges Clemenceau. Az eddigi szervezet felett átnyúlva megalapította a bűnügyi rendőrséget, mely az egész országra kiterjedő nyomozói és intézkedési jogkört kapott, így nem kellett egyezkednie sem a hadüggyel, sem a polgármesterekkel. Az ide toborzott nyomozóknak külön akadémiát alapítottak, és megkövetelték tőlük a katonaviseltséget és a feddhetetlen előéletet. Az egységeket gépkocsikkal és telefonnal szerelték fel, hogy ugyanolyan mozgékonyak legyenek, mint a bandák, amiket üldöztek. A támogatásukra felállítottak egy központi nyilvántartó osztályt is, mely az ország minden rendőri szervétől megpróbálta begyűjteni az információt a bűncselekményekről és a körözésekről. Az intézkedéseknek pár éven belül látványos eredménye lett, a vidéket terrorizáló bandákat szinte teljesen felszámolták. A leghírhedtebbnek a vezetőjét, Jules Bonnot-t 1912-ben lőtték agyon rendőri intézkedés közben.

A súlyosan sebesült Bonnot-t szállítják el rejtekhelyéről az elfogása után.
Egy ilyen „finom” kezelés után nem csoda, hogy néhány órán belül halott volt.

Az 1914-18 közötti 1. világháború viszont újabb csapást mért az ország rendészetére. Az óriási emberveszteségből a rendőrség, és főleg a katonai alapon szervezett csendőrség is kivette a részét, és a háború után sebtében toborzott újoncok már nem képviselték a korábbi minőséget. A két világháború közti időszakban egymást váltották a kormányok, megszaporodtak a politikai botrányok, és az egészet az 1929-es gazdasági világválság is tetézte. A rendőrséget is bevonták a politikai játszmákba és több botrányban is érintetté vált, mely a tekintélyének csorbulását eredményezte. Ezek leghíresebbike a Stavisky-ügy volt, ahol a magas szintű politikai kapcsolatokkal rendelkező csaló belehalt az őrizetbe vételbe. A rendőri jelentés szerint öngyilkosságot követett el, fejbe lőtte magát. Kétszer. A kirobbanó botrány az aktuális kormány bukásához, több napig tartó utcai zavargásokhoz, és a rendőrség által agyonlőtt 40 tüntetőhöz vezetett. A két világháború közötti érára egyébként is jellemző volt a jobb és baloldali paramilitáris alakulatok gyakori utcai összecsapása, és ez már 1921-ben elvezetett a Csendőrség mobil alakulatának felállításához. Ők a megyei bajtársaikkal ellentétben már az ország egész területén bevethetők voltak, fő feladatuk a csapatszolgálat és a tömegkezelés lett. Az alakulat a mai napig létezik, a Csendőrség állományának 15%-át teszi ki. Egy másik folyamat is megindult, a nagyvárosok rendőrségeinek állami irányítás alá vonására. Ez már 1908-ban megkezdődött a marseille-ivel, de a világháború megakasztotta. A két világháború között aztán a legnagyobb francia városok rendőrségei kikerültek az önkormányzatok kezéből, és azok ez ellen nem is tiltakoztak, mert a fenntartásuk költségeit is teljes mértékben átvállalta az állam. 

A következő rész itt olvasható: A boldog békeidők (1940-1968)

Ugrás a blog legelejére: Klikk ide