Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik (mondjuk ez a rész még itt is témába vág), mégis megosztom.

A francia rendvédelmi erők történetéről kellett írnom egy szakdolgozatot, és mivel hasonló témában nagyon nem jelent meg semmi magyarul, úgy döntöttem, hogy ide is kirakom (a bevezetést és a forrásokat leszámítva), meg kerestem hozzá néhány képet. Akit érdekel, annak jó olvasást, akit nem, az tekintse úgy, mintha itt sem lenne!

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az előzményeket itt tudjátok elolvasni: A francia rendvédelem 5.

A Párizsba érkező turistának azonnal fel fog tűnni, hogy a városképbe az Eiffel-torony és a Notre-Dame mellett beletartoznak a lövedékálló mellényben, gépkarabéllyal járőröző katonák is. A Hadsereg rendfenntartó feladatokra történő alkalmazása nem újdonság az országban, a Mobil Csendőrség 1921-es megalakulásáig sokszor osztották rájuk a tömegkezelési és tömegoszlatási feladatokat. Utána a puskatus, a bajonett és az esetenkénti sortüzek helyét átvették a finomabb módszerek. Viszont 1954-ben kitört az algériai háború, és mivel a terület egy furcsa átmenet volt az anyaország és egy gyarmat között (hivatalosan a területe francia megyékre volt osztva, és a 8 milliós arab lakosság mellett élt ott több, mint 1 millió hűséges francia telepes is), a megoldás is egy furcsa rendőri-katonai művelet lett. Az arab lakosságú vidéki területeken természetesen a hadsereg feladatává vált a rend kikényszerítése és fenntartása katonai műveletekkel, de a francia többségű nagyvárosokban viszonylagos nyugalom uralkodott, melyet a Rendőrség biztosított. Ennek vetett véget a városi gerillaharc 1956-os beindítása az arab lakosság részéről főleg Algírban, melynek terrortámadásai egyaránt érintették a polgári lakosságot és az erre felkészületlen rendőröket. A megoldás 8000 ejtőernyős katonának a városba vezénylése lett, melyek átvették a Rendőrségtől az antiterrorista műveletek vezetését, és ehhez összehangolt katonai-rendőri-titkosszolgálati módszereket alkalmaztak. Ez az arab negyed hermetikus lezárását, tömeges letartóztatásokat, kínzással megtámogatott kihallgatásokat, majd utána sokszor a gyanúsítottak „eltűnését” és elsöprő tűzerővel támogatott házkutatásokat jelentett. A stratégia olyan sikeresnek bizonyult, hogy három hónap alatt a terroristák hálózatát megsemmisítették, és Algírt nem érte több terrortámadás a háború végéig. Ugyanakkor a hazai baloldalból az alkalmazott módszerek akkora tiltakozást váltottak ki, hogy jó időre fel se merült senkiben a gondolat, hogy az anyaországban is katonákat alkalmazzon rendfenntartásra.

Massu tábornok bevonul Algírba az ejtőernyősei élén.
A fehér telepes lakosság a mai napig hősként tiszteli.

A hidegháború alatt nem is ez lett volna a Hadsereg feladata. A Varsói Szerződés elleni esetleges totális háborúra készültek fel, és egy olyan háborúban, ahol mindkét fél doktrínájában szerepelt az ellenséges civilek elpusztítása milliószámra (stratégiai atomcsapásokkal), a rendfenntartó feladatokra senki nem fordított figyelmet. Ez gyökeresen változott meg 1990-ben, amikortól a nagy, gépesített ellenség megszűnésével a békefenntartó műveletek kerültek többségbe a Hadsereg életében, és így a doktrínában és a kiképzésben is megjelent ez a megközelítés. Ugyanekkor a Rendőrség is militarizálódni kényszerült valamelyest az országot elérő terrorhullámok és a szervezett bűnözői csoportok kezében egyre nagyobb számban megjelenő automata fegyverek miatt. Az 1995-ös iszlamista merénylethullám után így megszületett a Vigipirate művelet, mely alapján újra az utcára küldték az ország katonáit a rendvédelmi erők támogatására. Itt még maximum 2-3000 főről volt szó egyszerre, és egyéni védőfelszereléseket sem viseltek. Feladatuknak a közterületeken végrehajtott statikus őrségi vagy járőrtevékenységet határozták meg a Rendőrség segítésére, miközben állandó fizikai vagy rádiókapcsolatban álltak velük. Önállóan nem intézkedhettek, ilyen téren ugyanannyi joguk volt, mint bármelyik állampolgárnak: testi épség védelme céljából arányos erőszakkal válaszolhattak, a vagyontárgyak védelmében nem halálos kényszerítő eszközökkel, a tetten ért bűnelkövetőt pedig visszatarthatták a rendőrök kiérkezéséig. Viszont a civilekkel szemben nekik ehhez rendelkezésre állt lőfegyver, könnygáz és teleszkópos taktikai bot is. Deklaráltan három feladatuk volt: a lakosság és a rendőrök védelme az esetleges támadások ellen, a potenciális támadók elrettentése és a lakosság megnyugtatása jelenlétükkel. Ezen feladatok és az intézkedési jogkörük mind a mai napig nem változtak. Az már a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy ezen feladatok a különböző műveleti területeken nem egyforma súllyal lesznek jelen. Az Azúr-part dúsgazdag kisvárosaiban (Cannes, Antibes) a külföldi turisták megnyugtatása volt a fő cél, míg Marseille-ben az állami jelenlét demonstrálása a már sokszor idegen lakosság körében (azt mindenki tudta, hogy nagyszabású iszlamista terrortámadás nem éri a várost, mert szinte lehetetlen olyan célpontot találni, ahol ne lenne számos muszlim áldozat is).

Kezdetben még könnyített felszereléssel

A rendszerben a 2015. januári Charlie Hebdo elleni terrortámadás hozta a legnagyobb változást. Január 12-én átnevezték a Vigipirate-ot Sentinelle hadműveletté és 10.400 katonát zúdítottak az utcára. A hirtelen megnövelt létszám két nagy hátránnyal járt. Egyrészt nem volt még kész infrastruktúra a katonák ellátására (sokan a teherautók platóján aludtak a januári hidegben, és néhol az élelmiszerellátás is akadozott), másrészt a sebtében összekapart emberanyag miatt egy részének kifogásolható volt a minősége. Mivel az elsővonalas alakulatokból tartalékot kellett képezni az esetleges külföldi műveletekre, sok másodvonalbeli katona vagy ellátó is a terepen találta magát. Mint utóbb kiderült, az államigazgatás csak arra tudta felhasználni az óriási létszámot, hogy azt a képet sugallja velük a polgári lakosságnak, mintha urai lennének a helyzetnek, de további ötletük már nem volt a művelettel. A katonák a következő két hónapjukat statikus őrségben töltötték vallási létesítmények és közlekedési gócpontok előtt, és előbbiek esetén olyan jelentéktelenekhez is kirendelték őket, hogy azok létezésére pont ők hívták fel a figyelmet a jelenlétükkel. Csak az év közepére normalizálódott a helyzet: a létszám lecsökkent 7000 főre, a statikus objektumőrzések fokozatosan átadták a helyüket a mobil járőrözéseknek, és kiépült az ellátó infrastruktúra is. Ekkor kezdték a határokhoz is kivezényelni a katonákat a migrációs nyomás enyhítésére. A 2015. novemberi Párizst ért komplex terrortámadás (Bataclan) után újra 10 ezerre emelték a létszámot, melyet az országban rendezett futball EB végéig akartak tartani. A sportesemény alatt átvették a Rendőrségtől az objektumőrzési feladataik nagy részét (pl. nagykövetségek), így a rendőrök az EB biztosítására és az orosz-angol szurkolói háborúra[1] tudtak koncentrálni. A létszámmal kapcsolatos terveket viszont keresztülhúzta a nizzai terrortámadás, melynek köszönhetően csak 2017. januárjában csökkent 7000 főre. Ez végül 2020. januárjára elérte a 3000 fős mélypontot, hogy novemberben, az újabb nizzai terrorcselekmény hatására visszatérjen a korábbi létszám. Azóta is 7000 katona látja el ezt a feladatot.

És ezzel már nincsenek egyedül Európában. Belgium a 2015. januári iszlamista merénylet után másolta le a francia példát, azóta 2000 katonájuk támogatja a rendőrségüket. Az olaszok 2008 óta állomásoztatnak néhány száz katonát közterületeken, de 2015-ben ők is 7000-re növelték a létszámot. Magyarország 2016-ban küldte ki az utcára a katonai rendészeket. A brit hadsereg a 2017-es manchesteri öngyilkos merénylet után indította el a Temperer hadműveletet, mely fél évig tartott, de bármikor újrakezdődhet szükség esetén. Spanyolországban is megvan erre a politikai szándék komolyabb támadás esetén, és megtették az előkészületeket is, de szerencsére erre még nem került sor.

És hogy milyen eredményekkel jár mindez? Ez az, amit nagyon nehéz mérni. Már csak azért is, mert nincsenek számszerűleg meghatározott követelmények, amit több katonai-rendvédelmi szakértő is nehezményez. De elég összehasonlítani Algírral a helyzetet, hogy látszódjon, miért bonyolultabb a 21. századi szituáció. Korábban egy kiépített hálózat hajtotta végre a támadásokat viszonylag rendszeresen, így meg lehetett becsülni a támadások várható számát. Jelenleg viszont hullámszerűen jönnek a merényletek, sokszor egymást másolják az elkövetők. Algírban fel lehetett göngyölíteni a hálózatokat, és számszerűsíteni a veszteségüket. Ma egyre nagyobb számban vannak a magányos terroristák, akik akár fizikai kontaktus nélkül, az Interneten is radikalizálódhatnak. És sokszor még az eszközeik beszerzéséhez sem kell bűnsegéd, konyhakést vagy teherautót enélkül is lehet szerezni. Végül mondhatnám, hogy ez a harc az anyaországban zajlik, így nincs pacifikálandó ellenséges terület, de ez sajnos már nem igaz. Viszont pont ezekbe a gettókba nem engedik be a hadsereget, mert félnek a zavargásoktól és a politikai következményektől, így ezen se lehet mérni a hatékonyságot.

Annyi biztos, hogy 2015. óta három civilek elleni terrortámadást megakadályoztak vagy megakasztottak a katonák: 2017-ben került sor ezekre Párizsban a Louvre-nál és az Eiffel-toronynál, illetve a marseille-i pályaudvaron. Egy további megakadályozott merényletnél 2018-ban Strasbourgban nem lehetett eldönteni, hogy a katonák vagy civilek ellen irányult volna-e. (Ez idő alatt a belga katonák szintén megakadályoztak egy terrorcselekményt, amikor 2017-ben agyonlőttek egy iszlamista robbantót a Brüsszeli Főpályaudvaron.) Franciaországban eddig 18-szor támadták meg magukat a katonákat élet kioltására alkalmas eszközzel (pisztoly, kés, gépjármű). Ezen támadók nagy részét semlegesítették, miközben a Hadsereg 19 sebesültet vesztett, de nagy részük csak könnyebben sérült. Emellett tetten értek és elfogtak kb. 50 köztörvényes bűnözőt. Hogy ez megérte-e a befektetett energiát és költségeket, arról megoszlanak a vélemények.

A marseille-i áldozatok. A katonák közbeavatkozásán múlt,
hogy másokkal nem tudott végezni a tunéziai elkövető.

A lakosság szerint mindenképpen. A legfrissebb felmérés szerint 75%-uk örül a katonák jelenlétének az utcákon, bár csak 40% felelte a következő kérdésre, hogy ez hatásos módja a terrorelhárításnak. Ennek következtében a politikusok is szeretik a műveletet pártállástól függetlenül (ez a szélsőbalra nem vonatkozik, de azok egyrészt kevesen vannak, másrészt még a Rendőrséget is lefegyvereznék), mert jót tesz a népszerűségüknek, és azt sugallják, hogy kézben tartják az irányítást, ha kiküldik a Hadsereget. És költségek szempontjából is fele annyiba kerülnek, mintha egy rendőr állna a helyükön. A Rendőrség véleménye megoszlik a dologról: volt néhány hang, aki szerint rendfenntartásra csak rendvédelmi alakulatot szabadna alkalmazni, viszont a többség örült, hogy valamennyi feladatot levesznek a vállukról.

Az ellenérvek főleg rendvédelmi szakemberektől és különböző civil akadémikusoktól érkeztek. Először is a költségeket bírálják: a művelet az indulása óta kb. 800 millió-1 milliárd euróba kerülhetett. De azt hozzá kell tenni, hogy ennek nagy része a saját katonáik zsebébe került a műveletért fizetett prémiumként. Egyesek szerint a katonák pont a jelenlétükkel provokálják ki a támadásokat, és hogy a terroristának „méltóbb” célpont egy katona, mint egy civil. Ez annyiban igaz, hogy a legtöbb iszlamista a civilek között megpróbálja megkímélni a muszlimokat, míg az egyenruhások között nem válogatnak, mert az ottani muszlimokat árulónak tartják. De ez nem jelenti azt, hogy katona híján nem rontanának rá az első rendőrre, és arra sincs biztosíték, hogy ezt ne tennék meg mégis a civilekkel. És utóbbi esetben jóval több áldozat lenne a végeredmény, mint mikor fegyveressel próbálkoznak. Vannak, akik szerint a katonák gépkarabélyai több járulékos veszteséget fognak okozni, mint a rendőrök könnyebb fegyverei. Ennek ellentmond, hogy a terrortámadások hatására a rendőröket is elkezdték automata fegyverekkel felszerelni, de a katonák a kiképzésük során sokkal többet lőnek ezekkel. A Sentinelle alatt eddig csak egyszer fordult elő, hogy vétlen lövéstől sebesült meg civil. Van olyan „szakértő”, aki szerint már az az ISIS sikerének számít, hogy a francia városokban állandó a katonai jelenlét. Csakhogy a terrorszervezet egyszer sem közölte sikerként, hogy épp milyen rendvédelmi erők vannak az utcákon, ellentétben az okozott veszteségekkel és káosszal. Neki pont az lenne az érdeke, hogy az ország minél védtelenebb legyen a csapásaikkal szemben. Végül egyesek azt mondják, hogy a francia városok helyett a probléma gyökerénél kéne kezelni a bajt, és megnövelni a csapatok létszámát Irakban és Szíriában. Csakhogy a probléma gyökere már rég az országhatárokon belül van: a merénylők nagy része Franciaországban született, még ha nem is érezte magát franciának. Szíriába és Irakba legfeljebb csak továbbképzésre mentek.

A terrorhullám óta teljes fegyverzetben

A Hadsereg, illetve a katonai szakemberek részéről is van néhány ellenérv a művelettel kapcsolatban. Az utcákon lekötött állomány miatt csökkenteni kell a külföldi missziók létszámát. Ezért kellett feladni a fegyveres jelenlétet a Közép-Afrikai Köztársaságban, és a Maliba szánt katonák egy részét is otthon kellett tartani a Sentinelle miatt. Egy másik probléma, hogy 25%-kal csökkent a műveletben résztvevő alakulatok képzési napjainak a száma. Ez viszont orvosolható lenne azzal, hogy a Sentinelle szolgálatvezénylésénél hagyjanak időt a képzésre is (2016 végétől már ez volt jellemző). Az azonban tényleg jellemző, hogy a lövészetek elmaradtak, de ezt ki lehetett volna küszöbölni azzal, hogyha felveszik a kapcsolatot a környékbeli lőtereket üzemeltető alakulatokkal, és ott bonyolítják le ezeket. Egyes vélemények szerint a belföldi missziók nem olyan vonzóak az újoncoknál, és ez problémát okoz a toborzásban, de ennek ellentmond, hogy a jelentkezők száma 2015. után sem indult esésnek. Végül arra is panaszkodtak, hogy a művelet rombolja a csapatok morálját, ami az ellátóknál igaz is lehetett, mert ők a hivatali munkarendhez és a szabad hétvégékhez voltak hozzászokva. Harcoló alakulatoknál viszont teljesen normális a több hónapnyi távollét az otthontól és a rendszertelen munkarend is. Ott sokkal inkább népszerűnek számított a Sentinelle a városi környezet és a kiemelt fizetés miatt.

Az ellenérveknél jelenleg jóval többet nyom a latba, hogy a műveletet szereti a lakosság, és így a politikai vezetésnek is népszerűséget hoz. Hacsak nem jön közbe egy tényleg jelentős volumenű külföldi hadszíntér, a francia katonák még valószínűleg sokáig támogatni fogják a rendvédelmi erőket az utcákon és a határokon.

A következő rész itt olvasható: Terrorelhárítók egymás célkeresztjében 

[1] A 2016-os labdarúgó EB-n Marseille-ben játszott csoportmérkőzést az orosz és az angol válogatott. Két nappal a meccs előtt a várost elözönlő angolokra rátámadtak a jól szervezett orosz huligánok, és a mérkőzés végéig folytak köztük az összecsapások. Összesen 100 angol (közülük 5-en életveszélyesen) és 10 orosz sérült meg.

Ugrás a blog legelejére: Klikk ide