Egy nem az Idegenlégióhoz kapcsolódó anyag következik, mégis megosztom.
A francia rendvédelmi erők történetéről kellett írnom egy szakdolgozatot, és mivel hasonló témában nagyon nem jelent meg semmi magyarul, úgy döntöttem, hogy ide is kirakom (a bevezetést és a forrásokat leszámítva), meg kerestem hozzá néhány képet. Akit érdekel, annak jó olvasást, akit nem, az tekintse úgy, mintha itt sem lenne!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Az előzményeket itt tudjátok elolvasni: A francia rendvédelem 3.
A magyar rendőrséghez hasonlóan Franciaországban is települési alapon kezdődött meg a rendvédelmi erők szervezése, és csak viszonylag későn kerültek államosításra. Míg azonban nálunk ezzel véget ért az önkormányzati rendőrök kora, a francia kollégák 42 évvel később újra megjelentek, és egyre nagyobb szerepet vállalnak az ország rendvédelmében
A Nemzeti Rendőrség 1941-es megszületése után a történet 1983. január 7-én vett újabb fordulatot, amikor Mitterand elnök és a baloldali kormány meghirdette a decentralizáció politikáját, és meghozta a 83-8-as törvényt, melyben több állami feladatot átruházott az önkormányzatokra. A törvényben sokadrangú lehetőségként, a 88. cikkelyben említették az önálló önkormányzati rendőrség (Police Municipale) felállítását a település polgármesterének irányítása alatt, de több jobboldali polgármester kapva kapott az alkalmon. Politikai programjuk kulcseleme volt a közbiztonság rendbetétele, és ezzel azt is ki tudták hangsúlyozni, hogy elégedetlenek az állami erőfeszítésekkel. Az állami vezetés kezdetben ellenségesen állt a jelenséghez: az állami hatalom elutasítását, az egyenlőtlen rendőrségi szolgáltatásokat, sőt a szeparatizmus feléledését (Korzikán, Bretagne-ban, Savoyában és Elzászban mindmáig jelen vannak a függetlenségi törekvések) látták benne. Ezzel szemben a projekt támogatói azzal érveltek, hogy a rendőrség működtetése az ország történelmét vagy néhány más európai ország gyakorlatát nézve nem kizárólag állami feladat, az állam által nyújtott rendőrségi szolgáltatások eddig is egyenlőtlenek voltak a különböző megyéket összehasonlítva, a problémás országrészek függetlenségét meg nem néhány önkormányzati rendőr fogja kivívni, amíg a másik oldalon a komplett hadsereg, Csendőrség és Nemzeti Rendőrség áll. Másrészt az addigi ellenzők is felismerték, hogy lehet a dolognak hasznos oldala is, mint a másodlagos feladatok levétele a rendőrség válláról és ezáltal az állami költségek csökkenése, így ha nem is támogatták, de megtűrték a folyamatot.
Az első önkormányzati rendőrség 1983-ban Lavallois-ban, a Párizs melletti gazdag elővárosban alakult meg az erősen jobboldali polgármester irányítása alatt, majd sorra jöttek a többiek. A legnagyobb létszámban és legjobban felszerelve jellemzően a déli Azúr-part gazdag városaiban álltak fel, melyek egyrészt a jobboldal fellegvárainak számítottak, másrészt már ekkor is keményen sújtotta őket az arab bevándorlás. Az állami rendőrséggel már a kezdetektől súlyosak voltak a konfliktusok: az állami rendőrök lenézték és a pozícióikat féltették önkormányzati kollégáiktól, akiket megvetően csak „mezőőröknek” hívtak. További ellentéteket szült, hogy azok nem akartak a másodlagos feladataiknál maradni (objektumőrzés, parkolási bírságok kiszabása), hanem a polgármesternek nagyobb népszerűséget hozó, akciódúsabb feladatokat is felvállalták (járőrözés, elfogások). Nizza polgármestere, Jacques Médecin egyenesen élő tévéadásban nevezte impotensnek az állami rendőröket, majd odavetette még, hogy „nem én tehetek róla, hogy a Nemzeti Rendőrség állandóan le van maradva 50 évvel”. A helyzet addig fajult, hogy 1988-ban a város állami rendőrei az utcára vonultak tüntetni önkormányzati kollégáik ellen. Ezen konfliktusokban a lakosság többsége az önkormányzatiak mellé állt: a sokszor az ország más részeiből odairányított államiakkal ellentétben az önkormányzatiak a földijeik voltak, másrészt sok ex-katona volt köztük a közeli helyőrségekből, és Franciaországban a hadseregnek mindig is sokkal pozitívabb megítélése volt a rendőrségnél.
Az első 10 évben még nem volt semmi egységesítve: a fegyverzet, a felszerelés, a feladatok, a kiképzés, de még az egyenruha is településenként változott. Ezt a gyakran változó kormányok miatt csak 1994-ben kezdték el rendezni, amikor törvénybe iktatták az egységes felvételi minimumokat, és kötelezővé tették a 6 hónapos alapkiképzést. 1999-ig kellett várni, amíg először említette őket a törvény önálló rendvédelmi szervként. Ugyanakkor egységesítették az egyenruhát, definiálták a hatásköreiket az állami rendőrséggel szemben, és a Nemzeti Rendőrség belső ellenőrző osztályának (IGPN[1]) hatáskörét kiterjesztették rájuk is. A 2001-es önkormányzati választások új lökést adtak a terjeszkedésnek és a létszámbővítésnek. A kampány központi témája a közbiztonság volt, és több polgármesterjelölt is a saját rendőrség felállítását ígérte ennek javítására. A leglátványosabb és legsikeresebb példává Orléans városa vált, ahol a városi rendőrség 2001-es felállítása és 2014 között a bűncselekmények száma 68%-kal csökkent, miközben a felderítésük aránya 17%-ról 49%-ra nőtt. A középületek rongálása szinte teljesen megszűnt, melynek következtében a rájuk kötött biztosítás fizetendő összege a huszadára csökkent. Itt vezették be először az országban a járőrök GPS-es nyomkövetővel történő felszerelését és helyzetük központi követését valós időben. A siker hatására az ország három különböző miniszterelnöke is ellátogatott a városba a rendvédelem helyszíni tanulmányozása céljából.
A 2000-es évek elején az önkormányzatok egymás után kezdték meg a térfigyelő kamerahálózatok kiépítését, melyek működtetéséért szintén az önkormányzati rendőrök lettek felelősek, és megjelent a felszerelésükben a gumilövedékes fegyver (2004) és a taser is (2008). Az állami rendőrség közben rájött, hogy ellenségeskedés helyett jobban jár, ha együttműködik az önkormányzatiakkal, így a saját dolgát is jócskán megkönnyíti. Hozzáférést biztosítottak nekik a saját rádióhálózatukhoz, és egyre jobban átadták nekik a közrendvédelmi feladatokat, így az államiak a nyomozásokra és az elfogásokra tudtak koncentrálni. Az utóbbi években már az is előfordult, hogy csapatszolgálati feladatokba is bevonták az önkormányzatiakat (a felszerelést a Nemzeti Rendőrségtől kapták kölcsön). Ennek egyenes következménye volt, hogy az önkormányzatok létrehoztak egy újabb szervezetet, a közterület-felügyelőket (ASVP), a rendőrségük számára már túl soknak bizonyuló egyszerűbb feladatok ellátására, és rájuk ruházták a parkolási bírságok kiszabását vagy a forgalomirányítást. Más városok vezetői viszont a saját rendőrségüket korlátozó rendeletek alkotásával próbálták elérni, hogy az állami rendőrség leálljon a feladatai átruházásával. Marseille-ben, a második legnépesebb francia városban például tilos a városi rendőröknek belépniük az „érzékeny városnegyedekbe” (melyek kb. a város felét teszik ki). Ilyenkor kötelesek az államiakat segítségül hívni, olyan szinten, hogy még egy üldözésnél is meg kell állniuk az adott kerülethatáron.
Segítség a bűnözés visszaszorításában...
azokban a negyedekben, ahol a helyiek nem verik szét reflexből a kamerát.
A lőfegyverviselés még mindig nem egységes, csak a városok kicsit több, mint fele járul hozzá, és a gyakorlásra szánt éves lőszermennyiség is változó. Általában, ha jobboldali a városvezető, szinte mindig engedélyezi a lőfegyvert is, a függetleneknél és a baloldaliaknál ez személyfüggő. A közvéleménykutatások szerint a lakosság kb. 60%-a is támogatja a felfegyverzésüket. Ezen a téren erős lökést adott a Villiers-sur-Marne-i incidens, ahol egy 26 éves fegyvertelen önkormányzati rendőr ért ki először egy közlekedési baleset helyszínére, de ott rögtön kiderült számára, hogy egy fegyveres bankrablás zajlik. Ekkor viszont már késő volt, a rablók hidegvérrel kivégezték. A másik országos visszhangot kiváltó eseményre se kellett sokat várni: a 2015-ös Charlie Hebdo elleni terrortámadásnál az egyik terrorista szintén agyonlőtt egy fegyvertelen önkormányzati rendőrnőt. Ekkor jelentette be a kormány, hogy átvállalja az önkormányzatiak lőfegyverekkel és lövedékálló mellényekkel történő felszerelésének költségeit (ha ehhez a polgármester is hozzájárul). Ez nagyon éles váltás volt a kezdetekhez képest: 1991-ben még a teljes állományt le akarták fegyverezni, és csak az akkori kormányváltásnak volt köszönhető, hogy nem lépett hatályba a rendelet.
Brahim Aouissaoui tunéziai illegális bevándorló, aki három embert szúrt le
2020-ban egy nizzai templomban. A városi rendőrség semlegesítette.
Jelenleg 23.000 önkormányzati rendőr teljesít szolgálatot az országban (a teljes rendvédelmi állomány 8,5%-a), ami óriási előrelépés a 2004-es 4000-hez képest, és nem tudni, hol áll meg a növekedés. A 15 ezer főnél nagyobb városok mindegyikében megtalálhatóak. Lavallois-ban, az önkormányzati rendőrség bölcsőjében immár 80 fegyveres rendőr teljesít szolgálatot nagyobb éves lőszerkerettel, mint állami kollégáik. Mindegyiküknek autó, motor vagy robogó áll rendelkezésére, és még egy járőrhajójuk is van. Szép teljesítmény egy 2,4 km2 területű kisvárostól.
Viszont az önkormányzati állomány fizetése egységes, és átlagban 400 euróval kevesebbet keresnek állami kollégáiknál, továbbá a korkedvezményes nyugdíj sem jár nekik. Ez most már elégedetlenséget szül, hogy a feladataik viszont egyre jobban összemosódnak. A helyzet paradoxona, hogy 1941-ben azért jött létre az állami rendőrség, mert az önkormányzatiak nem voltak elég hatékonyak, majd újra létrejöttek az önkormányzatiak, mert a városvezetés szerint az állami nem volt elég hatékony. Most, hogy az államiak megpróbálják az önkormányzatiakat beilleszteni a saját rendszerükbe, kezdődhet majd elölről az egész körforgás.
A következő rész itt olvasható: A Csendőrség
[1] Inspection Générale de la Police Nationale
Ugrás a blog legelejére: Klikk ide
