A következő terepemre csak néhány napot kellett várni. Egy másik századunk az olasz határra ment járőrözni, az első másfél hétben hiányzott tőlük egy rajparancsnok, és engem küldtek helyettesnek. A feladat a határsértő migránsok elfogása volt a csendőrökkel együttműködve. A hideg idő, a hegyes terep és a feszített munkatempó miatt nem volt könnyű dolgunk. Az országba érkező migránsok szinte 100%-a az olasz határon át érkezik, így az utóbbi időkben sok katonai és csendőr alakulatot csoportosítottak ide. Az idétlen francia törvények szerint a határsértőket a határtól néhány tíz kilométerre kellett elfognunk, ekkor még visszatoloncolhatták őket az olaszokhoz. Ha ennél beljebb sikerült jutniuk, utána már nem tudtak megszabadulni tőlük.
A francia-olasz határ a hegy mögött húzódik
A lakosság nagyrészt barátságosan állt hozzánk, többször ők jelezték a migránsokat. Volt azonban néhány idióta is köztük, aki az idegeneket segítette a saját hazája ellenében. Volt aki élelmiszert adott nekik vagy szállást, és volt aki fényjelekkel jelzte, amikor látta, hogy a hadsereg a közelben állított csapdát. Az egyik kék neonfényekkel világította ki a házát, hogy útmutatóul szolgáljon a sötétben. Ugyanő kezdte el kioktatni az előttünk itt lévő légiósokat egy elfogásnál, de gyorsan odébbállt, amikor azok megmondták neki, hova nyomja fel magának az emberi jogait.
A migránsok egyáltalán nem háborús menekültek voltak, az ottlétem alatt elfogott 80-ból 1 vallotta magát szírnek, és mindegyik férfi volt. Általában 16-35 év közöttiek, főleg fekete Afrikából és Pakisztánból. A csendőrök mondták, hogy mindig ilyenek az arányok. A vándorlási útvonalaikon szeméthegyek maradtak utánuk, irata szinte egynek sem volt, többen meg is mondták, hogy bedobták a tengerbe. Voltak marokkóiak, akik eljátszották, hogy nem tudnak franciául, majd mikor odahívtuk a marokkói tizedest, arabul is elfelejtettek. Volt egy őszes szakállú erithreai, aki 16-nak vallotta magát, amíg a csendőrök meg nem találtak nála egy elrejtett iratot, amiből kiderült, hogy 40. Iyen lehet a többi „kísérő nélküli kiskorú” is, akikért előszeretettel aggódnak a jogvédők.
Ez maradt utánuk
A migránsok egy része Franciaországban akart maradni, de a többség úticélja Calais volt, és az átjutás Angliába. A már ott is megfordult csendőrök mondták, hogy az átjutásuk teljesen esélytelen lenne, az alagutat háromszoros védelmi vonallal zárták le, és manapság már a harmadik vonalig sem jut el senki. Régebben még volt aki bejutott az alagútba, de még mielőtt végigsétálták volna az 50 kilométert, jött a gyorsvonat, és a szűk helyen beszippantotta és bedarálta őket. 100 fölött volt az áldozatok száma, pontosan senki nem tudja. Volt hogy csak onnan tudták, hogy történt valami, hogy véres volt a vonat. Az átjutásra váró banda így a városkában torlódott fel, kialakították a Dzsungel névre keresztelt táborukat, ahova a csendőröknek parancs tiltotta a belépést. A tábor működtetése a nemzetiségi alapon szerveződött bandák kezébe került, akik egymással is állandó harcban álltak. A kisváros lakóinak ez az időszak maga volt a pokol, egymást érték a betörések, lopások és nemi erőszakok, míg a rendőrök tehetetlenek voltak, mert a Dzsungelből nem állíthattak elő senkit. A francia polgárok kis kerti faházait szinte kivétel nélkül ellopták a környékről, és behurcolták magukhoz a táborba. Végül a kormány megunta ezt a törvényen kívüli állapotot, kiürítették a Dzungelt, és a benne lakó csürhét szétotsztották jónéhány francia település között. Ellenvélemény nem lehetett, az összes helyi népszavazást megakadályozták. Ennek ellenére a calaisi tábor azóta elkezdett újratermelődni.
A calaisi határzár (fotó: Le Figaro)
És akik ellen létrejött:
(fotó: ndtv.com)
(fotó: Daily Express)
(fotó: Mirror)
Amíg én a határon voltam, más katonák is kapcsolatba kerültek az afrikaiakkal. A Louvreban egy egyiptomi kezdett volna jihadba egy bozótvágó késsel, de egy ott járőröző slabor ejtőernyős 5 lövéssel rövidre zárta a dolgot. Párizs egyik lepukkant észak-keleti külvárosában, meg egy keménykedő fekete drogdealert vert el néhány rendőr, a drogos meg azt állította utána, hogy a verés alatt az egyik gumibot az ánuszába is felcsúszott. A gettó népe kivonult az „erőszak” ellen tiltakozni (azon erőszak ellen viszont valahogy soha nem tiltakoznak, amit a fajtájuk követ el), és a végeredmény borítékolható volt: több napig tartó, több városra kiterjedő zavargások, sebesült rendőrök, égő autók, szétvert középületek.
Itt már nem volt olyan harcias az egyiptomi (fotó: independent.co.uk)
Az általam elfogott határsértők közül eggyel tudtam hosszabban elbeszélgetni, egy 17 éves afgánnal. Viszonylag értelmes volt, együttműködő és beszélt angolul. Afganisztántól a francia-olasz határig 7500 dollárba került az útja. Iránon és Törökországon simán keresztüljutott a kellő összeg kifizetése után, a gondok Bulgáriában kezdődtek. A határon elkapta a rendőrség, jól megverték, 3 napra előállították és csak vizet adtak neki, majd kivitték a szerb határhoz és szélnek eresztették. Szerbia sima volt, majd következett a magyar határ, ami szerinte az út legkeményebb szakasza, a migránsok ettől félnek a legjobban. Szerinte ha Magyarországon túljutnak, már nyert ügyük van. Kérdeztem miért, azt válaszolta, itt a legnehezebb átjutni: szögesdrót, kutyák, kerítés, katonák, rendőrök, milícia (ezalatt gondolom az ásotthalmi mezőőröket értette) és ellenséges lakosság várja őket. Ráadásul akit elkapnak, az szerinte olyan fogadtatásra számíthat, mint a bolgároknál, csak a következő ország helyett Szerbiába viszik vissza.
Neki mégis sikerült bejutnia az országba. Szerbiában elbújt egy tehervagonban, és valamelyik dél-magyar városban szállt le róla, majd személyvonattal felutazott Budapestre. Itt a családjától megkapta egy már régóta Pesten élő pakisztáni telefonszámát, ő vett neki 300 euróért (alaposan lehúzva az afgánt) vonatjegyet Bécsbe. A határon az ellenőrzést úgy kerülte el, hogy elbújt a WC-ben. Ausztriából Olaszországba könnyen átjutott, az osztrákok csak befelé ellenőriztek, az olaszok meg sehogy. Észak-Nyugat Olaszországban egy vöröskeresztes táborban töltött egy hetet, ahol sátorban aludt, és hol kaptak enni, hol nem. Ezután 300 eurót fizetett a csempésznek, aki átvezette őket egy hegyen Franciaországba, majd megmondta nekik, hogy 10 perc futás után megérkeznek a vasútállomásra. Ezek elkezdtek sprintelni, és egyenesen belefutottak a lesállásomba. Ráadásul át is verték őket, az állomás 20 kilométerrel arréb volt. Hiába jutott át a magyar határon, mégis egy magyar katona jelentette neki az (átmeneti) végállomást.
Az utolsó napomon reggel gyalog őrjáratoztunk az osztagommal a hegyekben, amikor egy juhász kezdett el integetni és olaszul kiabálni. Letértem az útról és megkerestem a juhászt, aki elmondta, hogy 5 néger rejtőzködik a közelben, megmutatta azt is, hogy kb hol lehetnek. A derék digó többet tett az illegális migráció megállításáért, mint a komplett kormánya. Átkutattuk a területet, gyorsan rá is találtam az 5 feketére egy romos házban. Valószínűleg itt akarták kivárni az éjszakát. Meglepődtek az elfogásukon, de gyorsan kinyílt a csipájuk, hőzöngeni és követelőzni kezdtek. Ráadásul a határőrök szóltak rádión, hogy nem tudnak feljönni a hegyre, nekünk négyünknek kell őket lekísérni több kilométeren át a hegyi ösvényen. Elmondtam nekik angolul, hogy most együtt lemegyünk, ha együttműködnek, a határőröktől kapnak meleg ételt. Aztán kicsaptam a viperámat, és mondtam, ha valamelyik szökni próbál, lefújom gázzal és elverem (ezért nem lehetne őket elverni, de ezt nekik nem kellett tudniuk). Nem tudom, melyik ígéretem volt rájuk nagyobb hatással, de nem próbáltak megszökni, sőt még beszélni se mertek többet. A határőrök előtt újra megjött a bátorságuk, de őket se tudták meghatni.
Másnap reggel megérkezett az őrmester, akit helyettesítettem, úgyhogy nekem véget ért a határőrzés, este már az ezredben voltam.
Következő rész: Itt
Ugrás a blog legelejére: Klikk ide
Balázs